2014. július 14., hétfő

Futni valakivel.

Akirol tudod, hogy meghalna érted. Vagy csak azért is, hogy veled fusson. Össze vagytok kötve, hogy az erősebb tudja húzni a gyengébbet. Így versenyeztek a többi ugyanilyen páros ellen. A legnemesebb verseny ez! Olyan gyorsan futsz mint még soha. Hiszen húz az erősebb társad. Ugyanis erősebb, nem kicsivel, sokkal. Mindig. A képességeid határát már tullépted, a segitségével. Tudod hogy rövid a táv, nem tart sokáig, próbálod elviselni. A fájdalmat. Nagyon fáj. A testnek. Titkon reméled, hogy fárad a társad, lassit, és nem fog annyira fájni! Azt gondolod milyen jo lenne őt is közelebb engedni a határaihoz. Ekkor egy “gyerünk” szóval jelzed neki, hogy mehet még. Ekkor történik a csoda! Te tudod, hogy már nem tudsz gyorsulni, hiszen ilyen gyorsan sem tudsz futni. Ő tudja, hogy tudna még sokkal gyorsabban is, de te gyenge vagy, és húznia kell. Tudja! Most mindez nem számít, együtt kell a lehető leggyorsabbnak lennetek. És gyorsultok! Ő még bír hozzátenni, pedig egyre nagyobb az ellenállás amit kifejtesz. Mindketten mindent megtesztek. Más nincs, semmi más. Neki sincs. Csak Ő meg te. Látszólag egy póráz köt össze, valójában annál sokkal több.

Összhang. Alázat.

2013. május 14., kedd

A Sárvár

Lehet hogy mégis jó úton járok!? Messziről indult ez a történet. Talán a sikertelen Spartathlontól. Utána egy hosszabb szünet után elkezdtem alulról építkezni. Persze azért mar nem nulláról. A tavalyi évben megpróbáltam minél többször futni, minél kevesebb pihenő nappal. Ez azt eredményezte, hogy nem túl hosszúakat futottam, a rövideket talán tempósabban. Persze mindezt nem szakmai megfontolásból, inkább a fejben elbukott Spartathlon után akartam a fejemet edzeni a mindennapi futással. Bar év végére a pihenő napok kicsit megsokasodtak, azért elég jól sikerült ez a próba, és összejött 4500km, ami nekem 1,5-2-szerese az eddigieknek. Úgy gondolom így utólag, hogy ez az év megadta a megfelelő alapokat a továbbiakhoz. Idén aztán úgy gondoltam hogy a fejlődést megtartva visszatérek a hagyományosabb edzéshez, és megpróbálok hoszabbakat futni 1 vagy 2 pihenő nap megtartásával, úgy hogy az összes kilométer azért több legyen. Ezt, a januári edző táboron is felbuzdulva viszonylag könnyedén és élvezetesen sikerült is megtartani. Hozzá tartozik hogy az elején azért eléggé megterhelő volt, amikor arra jutottam, hogy rá kell szokni az edzések közbeni, és főleg az edzés előtti energia bevitelre. Így elkezdem Iso-t inni edzés előtt, néha gélt közben. Így futottam a napi húszakat, hétvégénként a hoszabbakat, ha nem volt verseny. Próbáltam legalább havi 1 50km feletti versenyre elmenni. Közben szépen lassan elkezdett nőni a tempó, megjönni az erő, egyre több edzésen futottam flowban. Persze azért voltak közben igazan szenvedősek is, de tisztességgel letoltam azokat is, nagy jelentőséget nem tulajdonítottam nekik, ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy nem gyengülhettem a múlthét óta amikor jól ment. Persze az edzéseim  továbbra is nélkülöznek mindenfele tudományt, pulzus merőt ha viszek is, csak azért hogy meglegyen az adat, ha később kíváncsi leszek rá, ha esetleg tudni fogom, hogy mi mit jelent. Nagyjából minden edzésen futok ahogy tudok, és ahogy éppen jó esik. A versenyek is egyre jobban sikerültek, egyre kevésbé ereztem, hogy a végére teljesen elfogyok, erőtlen leszek. Így egyre bizakodóbban  vártam ez idei két  fő versenyemet, a Sárvári 12 órát, és az UltraBalatont. Amikor következett a 24 órás VB, és felmerült a lehetősége, hogy esetleg indulhatnék, mert nem nagyon akar menni senki. Ezt nem nagyon értem, hiszen egy jól megrendezett 24 órás versenyről van szó, ahol nem kell nevezési díjat fizetni. Én  úgy vagyok vele, hogy ha nem mennek a legjobbjaink, akkor legalább menjen olyan aki akar, és azért komolyan veszi, kihozza magából a maximumot. Tehát a lehetőség megvolt, nagyon szerettem volna is menni, csak az időpont miatt vagy a VB-t vagy a másik két tervezett versenyt tudnám magamhoz merten jól megfutni. Sokáig tartott meghoznom a döntést, úgy ereztem hogy egy jó 24 órára meg nem vagyok kész, viszont egy jó 12 óra, és egy jó UB  talán  összejöhet, ezert fájó  szívvel lemondtam  VB-ről. Talán megyek én meg felkészülten 24 órás VB-re.
Így a figyelem középpontjába Sárvár került. Ekkor szembesültem a ténnyel, hogy mivel a döntés elég későn született meg, Betti mar nem tud szabadságot kivenni, nem tud jönni segíteni. Ekkor került elő Anita mint lehetséges segítő. Először bizonytalanul mertem megkérdezni, elvégre o segítőként nem az én teljesítményem szintjéhez szokott, hogy nézne ki ha egy gyenge teljesítményhez asszisztálna? Nélküle viszont kísérő  nélkül  futhatnék, amivel kizárom a lehetőségét egy igazan jó  futásnak. A verseny hetében vettem a bátorságot, és konkretizáltam a keresem, a reakció  pozitív volt, azzal a kitétellel ha tenyelg komolyan veszem, és jót akarok futni. Mar hogyne akarnék, különben mertem vólna megkérdezni? Akar hogy is számolgattam a 130 km merész, de elérhető  célnak  tűnt, amit meg is osztottam Anitával, aki igazan jó segítőhöz  méltóan  fogadta, miszerint nem lesz könnyű, menni kell érte, de meg tudjuk csinálni. Tehát minden rendben, cuccot összepakolni, és pénteken irány Sárvár!
A péntek  délután nekem ott mindig egyfajta ünnepség, találkozni a ritkán látott, de annál kedvesebb barátokkal, nagy orom számomra. Ez a mostani alkalom is kellemesen telt. A rajtszám felvétel , és a tészta parti után vacsora Andrással és Tomival, nehéz ennél jobb társaságot elképzelni. Éjjeli szállás helyül az iskola helyett a jól megszokott autót választottam a pálya frissítő zónájában. Reggel időben, kipihenten ébredtem magamtól. Jég beszerzése benzinkútról, utána kellemes reggeli a pékségben. Közben megérkezett Anita, időben, így a készülődésben részt tudott venni, minden fontosat meg tudtunk beszelni.
Megegyeztünk, hogy szót fogadok neki, eszem iszom amit ad, nem nyafogok, (Anitának ki merne ?) teszem a dolgom. Az elején 5:20- 25 körüli tempót próbálok menni, hogy legyen egy kis előny a 130 as célhoz, ha belassulnék a második felére. Helyezést nem figyelünk. Az első pár kor 5 perces tempóban telt, Anita rám szólt, jeleztem hogy minden rendben, visszaveszek kicsit, persze mar előtte elhatároztam, hogy nem lassítom magam a kényelmes tempó alá, ha megy had menjen, majd lesz belőle valami. Így aztán inkább az 5:10 körüli tempó állandósult, érzésre kellemesen, nem erőlködve. Nagyjából az elejétől hűtöttem magam jéggel, 4-5 körönként ettem ittam szinte csak gélt, és Vitargót, óránként kis sőt, néha magnéziumot. Közben nem sok minden történt, róttam a köröket, próbáltam biztatni a társakat, hiszen jól esett amikor én is kaptam egy két biztató szót. Közben persze feltűnt, hogy az eddigi tapasztalatokkal ellentétben, most nem nagyon előzget senki, a váltósokon kívül, tehát nem nagyon van gyorsabb a mezőnyben. Azt kezdtem el figyelni, hogy ki az akit nem nagyon láttam, ugyanis azok lehetnek akik hasonló tempót mennek, csak a kor másik szakaszában tartanak.ahogy haladt az idő egyre kevesebb ilyen futóról tudtam, persze lehettek olyanok akiket nem ismertem személyesen, ok nem tűnhettek fel azzal hogy ritkán, vagy nem latom őket. Ez csak amolyan unalom űzés volt, tényleg nem érdekelt a helyezés, tudtam hogy ha 130 fölé erek mindegy hányadik leszek tökéletes lesz az elégedettség. Persze azt is tudtam, hogy az utóbbi években azzal nyerni lehetett, de azért volt a mezőnyben néhány olyan ember, aki tudhat 130 fölött. szóval futottam, és örültem hogy jól megy, telnek az órák és nem fáradok, vagy nem lassulok.

Jó volt átlendülni a 6 órán, csak eltelt a fele, és minden rendben haladok tovább. A 71. kilométerben voltam félidőben, az állapotomat jellemzi, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne nem lassulni, és ennyit menni a második felében is. Gondoltam megpróbálom. 100 km-hez  közeledve, ismét elkezdtem figyelni az időt, ha valamilyen egész szám közelében vagyok akkor megpróbáljak belülre kerülni, mire Anita helyesen rendre utasított, hogy ez nem az a verseny, ez 12 óráig tart, és nem 100, hanem 130 km a célunk. Ekkor azonban vérszemet kapva tiszteletlenül, nagyképűen azt válaszoltam, hogy tudom mit csinálok, de nem 130, hanem mar változott, és 140 a célunk, és nyugodjon meg minden rendben van. Ez olyan szempontból jó jel volt, hogy meg mindig tartottam a kezdeti tempót, de a nagyképűség, és az alázat hiánya megengedhetetlen. Ha elég erős lettem volna, akkor csendben tartom tovább a tempót, és... De nem így történt, hanem nemsokára megjelentek a 6 percen kívüli korok. Amikor is a pánik szélén állva jeleztem, hogy fáradok, lassulok, nem tudom mi lesz. A csapat kapitány azonban teljes nyugalommal közölte hogy ez természetes, hogy fáradok, valahogy mindig a legjobbkor adta az üzemanyagot, és közölte hogy tartsam a tempót, mar nem bírom elfutni, csak menjek. Elfutni, jó hogy nem, de futni meddig birok? Valahogy meg abban az egy kőrben  sikerült 6 percen belül tartani. Meg a következőben. Utána meg jött az energia ismét, azzal megint eltelt egy. És  így szépen sorban.ekkor kiszámoltam, hogy mennyi kell a 130-ig, és 20 tol elkezdtem visszafele számolni. Ereztem, hogy az meglesz, akkor meg minden rendben, ami idő utána marad, azt meg lehet nyomni, ott mar akar össze is eshetek. Ezidőtájt kérdeztem Anitát először a helyezésről, vagyis mondtam neki hogy engem nem érdekel, csak o figyelje, és  szóljon ha meccselni kell valamilyen helyért. Elárulta hogy első vagyok, egyelőre nincs vesz, de ne ezzel foglalkozzak, hanem tartsam a tempót. Végig az volt az érzésem, hogy attól fel, hogy megelégszem a helyzettel és nem veszem komolyan a végét, pedig ez nagyon távol állt tőlem. ugyanis a célom egy dolog volt csak, 12 óra alatt minél több kilométert megtenni. Ahogy közeledett a vége számolgattam hogy mennyi kell a 135 hoz, akar az is meglehet, nincs megállás. Anita mindezt hihetetlenül profin kezelte, ugye milyen meglepő, és az utolsó pillanatig belem nyomta a szükséges energiát. Fel órával a vége előtt gondoltam lehet robbantani, jöhetnek az Ákos fele korok, érzésre meg is indultam, csak sajnos a köridőkön nem látszódott semmiféle gyorsulás. Nem engedtem el, próbáltam, húztam, toltam, de a tempó csak nem akart növekedni. Nem baj, amikor nem mentem jókat, akkor is megküzdöttem a végen minden méterért, akkor most is ki kell hoznom ebből a legtöbbet, így rohantam ameddig meg nem hallottam a szirénát. Tudtam hogy 135 felett vagyok, boldogan rogytam le a patákra, és örömmel fogadtam a 24 órások öleléseit!  Nagyon vártam Anitát, hogy odaérjen, és ott abban a pillanatomban megköszönhessem neki az eltelt 12 órát! Persze amikor odaért nem bírtuk ki könnyek nélkül, főleg hogy csorgott a telefonja, és egy közös ismerősünkkel is megoszthattuk a pillanatot.
Nagyon sajnáltam hogy Betti nem lehet ott velem, gyakorlatilag végigszenvedte az eddigi összes veszőfutásomat, ennél a sikernél meg nem osztozhatok vele.
Igen, mert ezt bizony sikernek értékelem. Életem első megnyert versenye, erős mezőnyben, vállalható teljesítménnyel. Persze azért tudom hogy mennyinek számít ez a 135km, tudom a helyét a világban, de nekem most nagyon sok, 110 körül, alatt volt az eddigi legjobbam.
Azt is tudom, hogy ezt nem egyedül csináltam, Betti nélkül nem tudtam volna idáig jutni. És hiába álltam volna oda ilyen állapotban, ha nem lett volna ott Anita, akkor megint nem lett volna miről  beszámolót írni. Ez tény, függetlenül a majd megjelenő hozászolásától.
A többieket nem tudom felsorolni, akik meg hozzásegítettek ehhez az eredményhez, de nagyon sokan hozzájárultak. A pályán köröző társak biztatásai, amik az idő elteltével látva a jó eredmény lehetőséget, egyre megszaporodtak. Az interneten szurkoló  barátok, akiknek biztatásai Anita jóvoltából eljutottak hozzam. Szilvi, aki odatartatta a fülemhez a telefont futás közben hogy a szavai formájában belem áramoljon az energia. Néha azt kezdtem el számolgatni, hogy hány Spartai  hős jelezte hogy szurkol nekem. Lehetett volna belassulni ilyen körülmények között?
A legfontosabb hozadéka ennek az eredménynek, ami eddig hiányzott, hogy látom az utat előre.

2012. október 26., péntek

Vissza-

- utazás. Vagy -tekintés.
Sajnos az anyagi helyzetem úgy hozta hogy visszamegyek Angliába. Egyelőre csak az év végéig, de majd meglátjuk hogy alakul. De mindenképpen csak ideiglenesen. Jó volt ez a bő egy év itthon. Kis faluban, nincs nagy nyüzsgés, közel a természet. Bebizonyosodott amit sejtettem, hogy a világon a legjobb dolog, számomra legalábbis, a Tisza menti erdőkben, réteken futni egy hűséges négylábú társsal. Azonban egy ilyen életet sem egyszerű finanszírozni.
Ismét vége egy futószezonnak.Ez a lehetőségeknek megfelelően elég jól sikerült. Igazán nagy versenyem nem volt az idén, de mégis nagyon hasznosnak érzem. A felemásan sikeredett tengerentúli 100 mérföldesen jó erőben voltam, nagyon jól indult, de a végére teljesen szétestem, nem sikerült a nagy eredmény. Viszont rengeteget tanultam a frissítésről, főleg a nagy melegben szükséges oldaláról. Ezt kamatoztathattam volna az UB-n, de részben anyagi okok miatt nem vállaltam be. Így visszagondolva úgy érzem tudtam volna jót alkotni, főleg hogy eddigi legjobb segítő csapatom lehetett volna. Lett volna segítsége Bettinek. Segítőként azonban viszontláttam közelről a jelentőségét annak amit kint tanultam. 
A jéghideg tél után a forró nyarat is végigfutottam, jött a jól sikerült edzőtábor, egy jó maraton, erősnek éreztem magam. Ekkor jött hirtelen a nagy csalódást keltő 24 órás VB. Csalódás a teljesítményem miatt. Úgy érzem nem az erőnlétemmel volt a gond. Inkább a lábammal  A talaj nagyon kemény volt, ehhez hiányoztak nekem a hosszú aszfaltos futások. Nem tudtam előre hogy megyek, enélkül meg ugye Runyval inkább az erdőbe, természetbe vetettük magunkat. 
És eljött a számomra nagyon nehéz Spartathlon. Sokkal erősebb, tapasztaltabb vagyok mint tavaly, és néha persze azt éreztem, hogy ott kellene lennem, de idén nem ott volt a helyem. Nem tudom lesz-e még helyem ott, tavaly volt rá lehetőségem, csúnyán elrontottam, nem érdemlem meg újra.
Idén sajnos csalódnom kellett ebben a kis közösségben, az ultrafutók családjában. Sajnálattal láttam például a VB-n is, hogy mennyien használnak fájdalomcsillapítót. Persze ezek egy része legális, tehát még fel sem róható nekik.Csak néztem, hogy ez így működik? Fáj és akkor elnyomjuk az érzést az agyban, és megyünk tovább? Hát nálam nem! A másik a Spartathlon. Szomorú látni hogy hányan megszegik a szabályokat sorozatosan, és csalással teljesítik a versenyt. Vagy úgy sem. Nem nagy dolgok ezek, csak nehéz helyretenni nekem. Nekem, akinek tavaly a Betti elfelejtette behozni a legális találkozópontra a gélt, ezért kitette a 10 méterre parkoló kocsink motorháztetejére, hogy vegyem el onnan. Én elfutottam mellette, persze nem vettem el, mert a ponton kívül nem lehet segíteni a futót a kísérőnek. 
És ezek az emberek közeli barátaim, példaképeim. És ezután is azok maradnak. Tudom hogy szélsőségesen látok dolgokat, és hogy nem nagy dolgok ezek, és lehet, hogy az idő folyamán én is ilyen leszek, de nem szeretnék, nem ez az én utam.
Persze nekem lehet hogy nincs is utam. Vagy legalábbis nem tudom hogy hova vezet. Mindegy, most ismét útnak indulok, a jó helyről vissza a pörgésbe. Tehát még nem találtam meg a helyem, ha van egyáltalán. Futok tovább...

2012. szeptember 5., szerda

Irány a VB

Körülbelül egy hónapja hívott Andris, hogy menjek a 24 órás VB-re. Megkérdeztem, nincs más helyettem, nem veszem el a helyet a jobbaktól, így hát nincs mit tenni, menni kell. Ha nem is sokat, de a nyarat végig futottam, azóta sikerült néhány hosszabbat is futnom, volt a Szelidi kör, a hatvan kilométeres Zombor-Baja, edzőtábor, utána a Jászberény Maraton, és az edzéseket is megpróbáltam hosszabbra nyújtani. Ez mind jól sikerült, erősnek érzem magam, így holnap elindulok Lengyelországba a nagyok közé.
Szombaton délben indulunk, talán itt lesz élő közvetítés.

2012. június 20., szerda

Keys100 beszámoló - By lesimenya

Itt a bátyám beszámolója:
Mikor először szoba került a verseny, nem gondoltam h az ocsemmel és egyik barátjával, Szito Ervinnel fogok nekiindulni. Persze hatalmas örömömre sikerült mindent összehangolni, és 4nappal a verseny elott megérkeztek Floridába. Próbáltam mindent előkészíteni hogy mikor itt lesznek mar ne kelljen felszerelés es frissítő után szaladgalni. Jusson ido pihenésre, aklimatizalodasra. Hat nem jutott! Én meg ilyen kevés alvassal nem indultam neki versenynek. :) A taktikai megbeszélések éjszakába nyúltak!(néha tengerparti kocsmában, máskor a szálloda medencéjében, jakuzzijaban!) A rajt előtti este mar érződött a versenylaz, feszültség. Utóbbi oka h otthon maradt a telefonom és az oram toltoje. Jó előjel...!


Elérkezett a reggel. Beoltoztunk, reggeli, fotózás, utolsó megbeszélés a csapattal (kísérők: Norbi és Sandro) és elrajtoltunk a sötétben. Gondoltam futok pár kilométert a nagyokkal, utana visszalassulok a saját tervezett tempomra. Nem volt igazi idotervem, csak a teljesítés. Épp hogy kivilagosodott mikor Ervin bajlódni kezdett high-tech kulacsaival. Lemaradt kicsit mikor kicserélte őket. Mivel úgy láttam nem nagyon igyekszik felzárkózni, taktikát változtattam. Elhatároztam ameddig bírok futok Zolival, hátha ez jelent egy kis mentális segítséget. Neki volt idoterve, nekem meg egy két óra ide vagy oda nem igazán számít. Persze tudtam hogy az a tempó később megbosszulja magát. El is jött az ido, 51-52 kilométer környéken úgy lemaradtam hogy meg elkoszonni sem tudtam az ocsemtol. De legalább megfutottam életem legjobb 50km-et. 100merfoldes verseny első ötvenen, okos kezdés! Lehet nem kocsmában kellett volna a taktikát megdumalni.


Egyébként minden jól ment, frissítés jó volt, ettem ittam rendesen, egyedül az eső zavart, de az nagyon. Nem szeretek vizes cipőben futni. Szóval baktattam tovább, nagyon kevés futás, többnyire gyors séta. Ez elég jól ment. Gondoltam így kipihenem magam, és majd felétől futok többet és kevesebbet setalok. Egyszer mikor a hutoladan ülve ettem a frissítő csapat szendvicset redbullal, megérkezett Ervin két lány kíséretében, akiknek virág volt a sapkajukba tuzve amit Ervintol kaptak! ..??? Együtt indultunk tovább. Nem bírtam futni ezért elengedtem Ervint, nem akartam feltartani. Ujra magányos séta. De sok van meg hatra, de nem baj nem sokára feltavhoz erek! Így is lett, 50 mérföldes csekkpont, felirjak nevem és küldenek a pár méterrel arrébb levő frissitoasztalhoz. Micsoda meglepetés, a Nagy Szito Ervin befottet majszol.:) Hellyel kínál és ajánlja a gyümölcsöt, tényleg nagyon finom! Kifujjuk magunkat, együtt indulunk tovább. Megint gyorsabb, elengedem. 30 mérföld magányos küzdelem következik benne egy 11km hosszú híddal, ahol nincs frissítés, vinni kell mindent. Erre mar fel voltam készülve mert a frissítő csapat egyre ritkábban ért el bennünket mivel Harman egyre jobban szethuzodtunk. Megérkeztem a 80 mérföldes ponthoz. Azonnal leultettek a sátor szélére az asztal végéhez. Miközben pár szót váltok a pontorokkell, ismerős hang szólít meg a túloldalról: Hello! Félnezek, ismét Ervin. Nagyon örültem, egyből elszállt minden fáradtság, magány okozta szomorúság!! Atultem a cimbora melle és ettük a finom barack konzervet. Megvitattuk faradtsagi allapotunkat, a további taktikát, és elég gyorsan megállapítottuk hogy fel óra alvasra van szükségünk. Nagy volt az egyetértés!:) Tovabb indulasnal Ervin gyomrara panaszkodott. Kivételesen kulacsomban coca cola helyett gyömbér volt. Gondoltam megkinalom, ugy tudtam a gyomber jo a gyomor megnyugtatasara. Kesobb mondtak h nem a szensavas! Sajnos Ervin is ezt bizonyitotta. Hanyt szegeny, ketszer haromszor. Kozben talalkoztunk Sandroval, gondoltam gyors frissites es megyunk tovabb. Mire eszbekaptam Ervin mar befeszkelte magat az elso ulesre es mondta hogy kiszall a versenybol. bevetettem minden tudasom hogy indulasra birjam, nem sikerult. Felhivtam Zolit is de o is olyan faradt volt hogy nem tudott hatni Ervinre. Ijesztgettem Low Andris felhivasaval is Ervint, de nem jott be a bloff. Sandro sem segitett azzal hogy azonnal megagyazott a hatso ulesen :). Nekikezdtem az utolso 30 km-nek egyedul. Sotet volt, szemerkelt az eso, nagyon lassan telt az ido! Nem akartak fogyni a kilometerek. Utolertem egy holgyet, rossz allapotban volt. Colat szeretett volna, megkinaltam, nagyon orult. Kerdeztem tole ez az elso 100merfoldese? Nem- mondta-a 14. ebben az evben... szepen beegtem, de szerencsere tudtam a nevet, Liz Bauer, es a tortenetet hogy 30darab 100-ast akar futni az iden. Ennek is orult :). Kozben kivilagosodott es azert csak kozeledett a cel! Norbi es Sandro visszaert hozzam, mondtak h Zoli celba ert 24oras idovel. Nekem 15km volt ekkor hatra. Max 3 ora. Mentem ahogy birtam, csak hideg colara volt szuksegem. Az utolso 3-4 merfold hosszabb volt mint a tobbi, kulonosen az utolso. Hosszu ivelt jarda az ocean partjan, nem tudott erdekelni a gyonyoru taj! Befordultam a celegyenesbe, hangulatos key west-i utca, meglattam a kek, felfujt celkaput, meg futni is volt erom :). Taps, kiabalas fogadott a celban. A csapat felsorakozva a homokos tengerparton, gratulaciok, fenykepezkedes. Megvan az OVCSAT! Itt az usaban ez a jelkepe a 100merfoldes tavnak. Finisher medal az nem jutott, elnezest kertek miatta es postazzak ahogy elkeszul. Nem gondoltak hogy beerek? En biztos voltam benne!!! :)


100 merfoldes az ocsemmel, ovcsat, Konya Akos gratulalt, Lubics Szilvia lajkolta a kepet,kell ennel tobb?, akar vissza is vonulhatok.. :)
Lehet kicsit hosszu lett a beszamolo, roviden: personal best 50km, utana... lesetaltam Key Westre!

2012. május 3., csütörtök

Megvolt Sárvár

Újabb kudarc. Előtte héten csökkentett kilométert, de mindennap futottam. Tudtam hogy ez nem feltétlen pozitívan járul majd hozzá a teljesítményemhez, de továbbra is próbálom tartani a mindennapi futást. A hirtelen jött 30 fok sem segített, de nem tudom arra sem fogni. Félideig körülbelül viszonylag jól, a terv szerint haladtam, utána azonban jött a szokásos lassulás. Utána egy darabig küzdöttem, de nem találtam értelmét, nem tudtam hogy mi van. Leültem a pálya hátsó részén a hűvösbe, kicsit átgondolni, hogy mi legyen. Azt gondoltam, lehet hogy sok nekem az ilyen hosszú verseny, fejben nem bírom ilyen sokáig ezt a megterhelést. Lehet hogy én alkalmatlan vagyok a 4-5-6 óránál hosszabb futásokra. Szeretnék az itt levő emberek közé tartozni, de sajnos alkalmatlan vagyok rá. Végül is természetes az, hogy kevesen bírják ezt, én sem tartozok közéjük. Nagyjából ebben állapodhattam meg, amikor el kellett döntenem, hogy mi legyen. Mit szeretnék most inkább csinálni?  Mit jobb ennél csinálni? Itt lettem bajban, felálltam és mentem tovább. Nem gyorsan, nem az eredeti terv szerint, de futást, és sétát váltogatva haladtam tovább. Végül is mi mást tudtam volna tenni?
Közben megismertem Tomán Edinát, akinek a története az utóbbi napokban nagy hatással volt rám. Elgondolkodtat, hogy látszólag mindenből pozitívan jön ki, mindent a hasznára tud fordítani. Én pont ellenkezőleg. Szóval a  futás ismét összehozott egy értékes baráttal.
Érdekes volt látni azt is, hogy a nálam sokkal tapasztaltabb, jobb futók, mint Steve, meg Miki, milyen könnyen el tudják engedni azt ami most nem megy, engem meg emészt jó sokáig. Miért nem tudom, vagy akarom ezt én is megtenni? Utána élvezhetném a versenyt, jól érezhetném magam. A verseny utolsó negyedében Steve-vel összeakadva, segített kiszámolni milyen tempó kell még a 100km-hez, és azt mondta ha fontos nekem, akkor nyomjam, meg lehet még, és nagyon szurkol nekem hogy meglegyen. Ez leegyszerűsítette a dolgot, eldöntöttem hogy akkor elindulok, és megcsinálom legalább a százat, mindenképpen szükségem van rá.
Így jutottam el 12 óra alatt a 100,923km-ig. Merészen 120 -at terveztem, reálisan főleg  ilyen melegben 110 felett valamivel elégedett lettem volna. Ez így, a tavalyi 106 után mindenképpen kudarc.
Ami megszépíti a hétvégét az a Kónya Ákossal eltöltött idő. Neki sem ment zökkenőmentesen, de kicsit jobban megismerni, és látni a küzdelmét mindenképpen ajándék. Ő a  világ egyik legjobb ultrafutója.
A másik pedig a Lubics Szilvi. Róla is tudtam mire képes, de még soha nem nézhettem így végig a világraszóló teljesítményét. Felfoghatatlan az ereje.Nem tudok rá mit mondani. És volt ideje engem biztatni. Felnőni hozzá lehetetlen, de legalább jó lenne méltónak lenni a a biztatására.
A verseny óta van egy pozitív élményem. Gondoltam úgyis keveset futok, újra kipróbálom a Vibram Fivefingers-t. 1-2 éve komoly izomláz jelentkezett a vádlimban miután benne futottam, és nem is éreztem igazán komfortosnak. Most azonban semmi. Két egymást követő nap is 6-6 km után semmi izomláz, és tetszett az érzés, jó volt benne futni. Terepen, és betonon egyaránt. Szóval nagyon jó lesz heti 1-2 alkalommal a rövidebb edzésekre. Erősíti is a lábat, és segíti is ha helyes futóstílust.
Két hét múlva megpróbálom a Keys100-at teljesíteni, és utána meglátom a továbbiakat. Lehet hogy tényleg nem kellene nekem erőltetni a hosszúakat, de az is lehet, hogy ha alulról építkeznék az eddiginél egy kicsit nagyobb türelemmel, akkor tapasztalatot szereznék, megerősödnék a hosszabbakra is. Futnom kell az biztos, kapom tovább a pofonokat és majd eldől mi lesz belőle.

2012. április 16., hétfő

Eredmény- tervek

Idén kipróbálok (-tam) egy új életmódot. Minden nap futok. Emellett tőlem idegen módon, belevittem egy kis tudományt is az edzéseimbe. Ez abból áll, hogy a futásaim végén egy egyenes 800 méteres szakaszt megnyomok amennyire bírok. Néha többször is. Szerintem ez nagyban hozzájárult, hogy a Vásárhelyi félmaratonon sikerült elérni a régi célomat, az 1:30-on belüli félmaratont. 1:27:34 alatt futottam, és bár a táv rövidebb volt néhány száz méterrel, hosszas számolgatás után megadtam magamnak a másfél órán belüli féltávot.

A mindennapi futásnak köszönhetően március huszadikán futottam az ezredik kilométeremet idén. Ez természetesen még soha nem sikerült ilyen korán.
Közben alakul az éves versenynaptáram is. Szóval nem túl sokáig bírtam verseny nélkül. Történt ugyanis hogy kaptam egy meghívást a bátyámtól a Keys100 -ra. Ez egy 160 km-es verseny Florida déli részen, jó melegben, és jó magas páratartalomban. Meglátjuk. Ehhez igazítva a többi versenyt, egy héttel előtte van a Terep Százas, így abból csak a felét merem bevállalni, az előtt két héttel meg Sárvár, így ott is csak a 12 óra. Egyelőre ezek vannak, jó lenne még az Ultrabalaton, de azzal egyelőre várok, meglátom milyen állapotban leszek addigra.
A Spartathlon már betelt, annak sikeresen ellenálltam szerencsére.
A futással kapcsolatban tehát tudtam pozitívumokat írni, valószínűleg még jobban ebbe menekülök. Az életem továbbra is vakvágányon, sodródok, teljesen elveszítettem az irányítást fölötte. Nem tudom mi lesz belőle, de addig is, nem tudok jobbat, mint futni.

2012. március 1., csütörtök

A futás

megy. Eddig az évben minden nap futottam. persze nem mindig sokat, a pihenőnapokon csak olyan 5-6 km-t. Lehet hogy nagyon a szélsőségek embere vagyok. Továbbra sem tudom, hogy mi történik velem, de arra rájöttem hogyha nem futok se jobb. Ha futok, akkor meg minden nap, hátha akkor nem leszek gyenge. Nem tudom hogy meddig bírom így, remélem minél tovább. Persze így sem jön össze túl sok km, de talán több mint eddig. A két hónap úgy 740 km lett. Ezt még próbálom növelni, de nekem így sem rossz, főleg hogy benne volt a hideg, havas téli időszak. És nem vagyok egyedül, Runy kutya hű társam minden edzésen. Persze miatta inkább a kisebb 3 km-es erdei úton körözünk minthogy messzebbre merészkedjünk autóúton, de valamit valamiért. Szóval az életem nem egyszerűsödött, de futok ameddig bírok.

ilyen volt a tél 2012

2012. február 8., szerda

Futok tovább

Igen, nincs mit tenni, futok tovább. Futni kell, nincs más. Hogy mi lesz belőle, nem tudom, megyek tovább egy úton, ami viszont már nem az mint tavaly ilyenkor. Elhatároztam, hogy írok valamit, legalább elmondom hogy futok tovább, de ezenkívül nem tudom hogy mit írjak. Sok pozitívum nincs bennem, ami bennem van azt meg nem merem leírni. Egyre többet, egyre nagyobbakat csalódok a világban, és az emberekben. Persze tudom, hogy ez főként miattam van, de nem tudok, nem is akarok másmilyen lenni. Csak igazságosan kritikus. Nem tudom függetleníteni magam, a tapasztalataimtól. Az egyre természetesebb hullámvölgy.
Pedig itt, és vele futhatok:

2011. december 27., kedd

Írnom kell

Jó régen volt a Spartathlon, de az érzéseim nem sokat változtak. Csak egyre tisztábban látom. Hogy mi történt.? Elrontottam mindent. A tények kedvéért röviden. Korinthoszig jól haladtam, kicsivel a tervezett időn belül, és nagyon jól éreztem magam. Utána azonban kezdett fogyni az időm, de nem tudom hogy hogy. Nagyjából a szerpentin előtt pánikoltam be teljesen, és "döntöttem el", hogy nem fogok beérni. A Hegy után a záróbuszként működő rendőrautó csatlakozott hozzám valahol. Elég sokat mentünk együtt, és elég paraszt volt ahhoz, hogy teljesen kikészítsen, és az utolsó szikrát is kiölje belőlem. Az 57-es pontra zárórára értem, nem mentem tovább,nem bírtam, itt a vége. Nem csak a versenynek.
Nem tudom hol rontottam el. Nem vagyok olyan erős fejben mint szeretnék. Nem tudom hogy miért. Azóta sem tudtam helyretenni. Valaminek vége van, de azt sem tudom minek. Csak az a biztos, hogy vége, nincs második lehetőség.
Mellesleg így ez a blog is csak üres beszéd, egy nagyképű szájhős értéktelen írásai csupán. Sajnálom, nem így akartam.
Azóta sem tudok futni rendesen. Most jön a január elseje, megpróbálom akkortól mint a kezdők. Nem tudom mi lesz belőle. Azt tudom, hogy valami elveszett ott a Görög vidéken örökre.
Úgy látszik, hogy a futással kapcsolatos terveim, álmaim is mennek a süllyesztőbe mint az összes többi.
Áááá, sokkal durvább annál minthogy le bírjam írni.

2011. szeptember 29., csütörtök

9 óra a rajtig

Itt ülök a hotelben, vacsoráztam, készülök aludni. Elrendeztem mindent kívül-belül, úgy érzem kész vagyok a végső vizsgára. Nehéz volt az elmúlt néhány nap, de most minden a helyén van. Reggel elmegyek futni, és elfutok Spártába. Sokat vártam erre, és dolgoztam ezért. Most itt vagyok, elérkezett a tettek ideje.
"A szavak motiválnak, a tettek dominálnak."
Köszönöm ha gondoltok rám a következő 2 napban.

-12 óra

2011. szeptember 25., vasárnap

-4 nap

Közeleg az idő! A mai nappal a felkészülés végére értem. Ez a hét már így is főként a pihenésről szólt, egy szerdai rövid átmozgatást kivéve, hét közben nem futottam. A hétvégére viszont jutott két nagyon kedves rövid verseny is. Szombaton a Csongrád Szentes G-át futáson vettem részt, ami ugye a Tisza gáton halad, ami nagyon a szívem csücske. Itt 13 km-t futottam 1 óra alatt (1:00:25).
Vasárnap Kecskeméten futottam a félmaraton résztávját, 14 km-t 1 óra 10 perc alatt (1:10:07).
Mindkét versenyen kellemes kocogós tempóban mentem, nem siettem. Ennek ellenére Kecskeméten nagy meglepetésemre megszereztem első dobogós helyezésemet, hiszen a visszafogott tempó ellenére is a dobogó második fokára szólítottak a korosztályos bontásban. Persze ehhez kellett az hogy az legtöbb komoly futó a 21 kilométeren indult.
Mindkét versenyen nagyon jól éreztem magam, sok új ismerőst szereztem, sok baráttal találkoztam méltó lezárása volt a felkészülésemnek. Mindenki biztosított a támogatásáról a jövő héten. Néhány olyan ember is, akit eddig nem ismertem.
A jövőtől függetlenül nagy sikert értem el az utóbbi időben. A SPARTATHLONRA készültem. Én. Úgy gondolom jól sikerült. Legfontosabb, hogy teljesen egészségesnek érzem magam. December elején amikor elhatároztam hogy benevezek, úgy gondoltam hogy minimum két ezer kilométert kell futnom eddig, ami nem sok, de érzésem szerint én ennyit birok gond nélkül ennyi idő alatt, jelenlegi állapotomban. Ez mostanra januártól 2381 km lett, decembert is belevéve 2575. A minimális tervet bőven túlteljesítettem. Ez elég lehet.
Sokat tervezgettem mit fogok írni ebben a hozzászólásomban, most mégis nehéz folytatni. Nagyon kevesen tudják, hogy milyen fontos az nekem aminek most nekivágok. A teljesítés. Mindenkinek nagyon köszönöm, aki eddig segített az utamon.
Nagyon nagy törést jelentene ha ez most nem sikerülne. Beláthatatlan következményekkel. Nem hiszem hogy ez a blog folytatódna. Remélem nem ez lesz az utolsó versenyem. Ezek a dolgok talán egy kicsit most érthetetlenek, reméljük azok is maradnak, de szükségesek, mert én utána nem fogok magyarázkodni. Eddig még nem adtam fel futóversenyt. Csak a célba érés az elfogadható.
Most köszönök szépen mindenkinek mindent, elbúcsúzom, és kedden reggel elindulok. Remélem vissza tudok még ide jönni, legalábbis biztosíthatok mindenkit, hogy mindent megteszek érte.
A taktikám hasonlóan egyszerű mint a Balatonon volt. Eljutni SPARTAba mindenáron.

Idemásolok két linket, ahol remélhetőleg elég pontosan lehet követni a versenyt. Az első a hivatalos oldal, ahol fent lesznek az élő eredmények:

A másik pedig egy fórum, ahol hozzáértők, szurkolók osztják meg egymással a friss információkat, és ahonnan a sok-sok szurkolás érkezik hozzánk:

Ha még lesz időm, lehetőségem lehet hogy a verseny előtt, friss információkat, érzéseimet bejegyzem.

2011. szeptember 16., péntek

Támogató- NATURE'S EMPORIUM

A bátyám is fut. Már túl van két 50 kilométeres versenyen, és benevezett élete első 24 órás versenyére. Megfertőződött. Kint az Államokban találkozott egy régi baráttal, aki azóta már ugyancsak fut, így gondolom nem nehezen terelődött a szó rám és a Spartathlonra. Mindketten nagy érdeklődéssel várják. Ez az ismerős srác, Jani, egy healthy food store- ban dolgozik, Kanadában, mondta hogy ott a boltban sokan futnak. A főnők nagy futóbarát, megkérdezi hogy nem tudnának-e valahogy támogatni engem. Tudtak. Kaptam egy csomagot, Kanadából, egy számomra ismeretlen feladótól. Én. Csupa hasznos dolgok futóknak. Gélek, porok, tabletták, energia, és táplálékkiegészítők. Poló, és sapka a cég logójávak.
Csak mert színpatikus nekik amit csinálok, és megtehetik. Addig nem hittem el, ameddig meg nem jött a csomag, de megjött. Ezúton is köszönöm Janinak, és a munkahelyének. Jó lenne egyszer valahogy meghálálni. Az a baj, hogy arányosan esély sincs rá, annyira sokat jelent ez most nekem.
Szóval valahol Kanadában van egy bolt, akinek a tulaja úgy gondolta hogy segít nekem, a Spárta felé vezető utamon. Nekem, itt Magyarországon.
KÖSZÖNÖM!


2011. szeptember 6., kedd

Ultrabalaton, ahogy Tomi látta

Mivel Zoli megkért, gondoltam írok egy pár sort arról, hogy hogyan is éltem meg ezt a versenyt. Mivel a CCC-re idén nem sorsoltak ki, nekem ez volt az év versenye. Tavaly Balatonboglárig bírtam Zolival futni, ott egészen egyszerűen kikapcsoltam, és nem bírtam tovább menni. Lehetne ki fogásokat keresni, de akkor úgy álltam ki, és hagytam őt segítség nélkül, amire nem sok magyarázat van. Így be kellett bizonyítanom, hogy lehet rám számítani. Azt tudtam, hogy idén a teljesítéssel nem lehet baj, hiszen sokat készültem. Az igazi kihívás az volt, hogy 106 km-t kellett futni két részletben, ráadásul úgy, hogy kb. 5 óra pihenő volt a két rész között.
Szóval, pénteken megtörtént a rajtszám átvétel, még egy utolsót egyeztettünk, ahol megbeszéltük, hogy Zoliék nem jönnek a rajtra, majd valahol út közben találkozunk. A reggel hatórási rajtot választottuk, mert, hogy akkor még nincs olyan meleg, és hogy többet tudjunk világosban futni.
A rajt utáni kilométerek jól teltek, úgy éreztem, hogy viszonylag egyenletesen tudok haladni a dombos részeken is. Zoli a lelkemre kötötte, hogy ne töltsek sok időt a frissítő pontokon, és persze én sem akartam sok időt elvesztegetni ott, így ettem, ittam, és indultam is tovább. Még a rajt előtt beszélgettem három hölggyel- az egyikük férje egyéniben futott-, akikkel a váltásig többször találkoztam, és akik hatalmas lelkesedéssel szurkoltak minden egyes alkalommal, amikor megláttak. Nagyon jól esett a biztatásuk.
Dörgicse környékén arra lettem figyelmes, hogy valaki kiabálva, elszántan buzdítja a futókat, aztán egy kanyar után láttam, hogy Zoli az. Pár szót beszéltünk, örültem, hogy ott voltak, mondta, hogy jó az időm, (ez kicsit megnyugtatott), ettől egy kicsit könnyebben ment a futás megint, főleg úgy, hogy Bettivel pár kilométerenként megálltak, bíztattak.
Közben egyre melegebb lett, de szerencsére még mindig meg vannak azok a régi, jó kék kutak a falvakban, így ott mindig be tudtam vizezni a sapkámat, és frissíteni magamon. És persze a frissítőpontok is el voltak látva mindennel, ami csak kell. Egy másik futóval elég sokáig egymás mellett mentünk, mondta, hogy ő egyéniben megy, én mondtam, hogy mi párban. Kérdezte, hogy hogyan osztottuk el a távot, mikor mondtam, hogy fejenként kétszer 53 km-t futunk, mondta, hogy akkor fájni fog a második. Mondtam, hogy tudom, és hogy készülök is rá. Ezen aztán elnevetgéltünk, beszéltünk még pár szót, majd további jó futást kívánva egymásnak, folytattuk az utunkat. Pár kilométerrel a váltópontunk előtt, aztán Zoliék előre mentek, hogy rá tudjon hangolódni a versenyre egy kicsit. Itt éreztem először, hogy kezdek lassulni, viszont ekkor ért utol Lőw Andris,- aki hideg vízzel meglocsolt egy kicsit, ami nagyon jól esett- és mondta, hogy tartsam vele a tempót. Megpróbáltam, és kb. 100 méterig sikerült is ez. A váltóponton aztán egy gyors csere Zolival, és jöhetett a pihenés. Zoli nem igényelt segítséget, így nem kellett sietnünk a következő pontra. Az első öt óra hamar eltelt, jó érzés volt tudni, hogy még egyszer ennyit kell majd futni. Persze az összes kétséggel együtt, hogy hogyan is fog ez majd menni. Nyújtottam, próbáltam pihenni, és amennyit lehetett mozogni, hogy minél kevésbé merevedjek le. Bettivel közben felváltva vezettünk,- ő tartott tőle, hogy ez fárasztani fog engem- én úgy éreztem, hogy ez az aktív pihenés jobb volt, mintha csak egy helyben ültem volna. Zoli továbbra is nyomta keményen, így amikor közeledett az idő, előre mentünk a váltópontra. Itt próbáltam szembe nézni azzal a ténnyel, hogy még tényleg mekkora táv vár rám. Éreztem, hogy a lábaim merevek egy kicsit, és mondtam is Zolinak, hogy valószínűleg nem fogom tudni tartani a tempót. Az első pár kilométeren,- a pihenés alatt elfogyasztott ételnek-italnak köszönhetően- eléggé szúrt az oldalam, és nehezen tudtam levegőt venni. Viszont amikor ez elmúlt, azt éreztem, hogy meglepően simán ment a futás. Itt még egyszer találkoztam Zoliékkal, mondták, hogy előre mennek az utolsó váltóhelyre. A boglári frissítőnél egy ott dolgozó ismerőssel beszéltem pár szót, aki mondta, hogy egész jól tartom magam. Az első 20 kilométeren így is éreztem. Viszont az utána következő 3-4 kilométeren úgy tűnt, hogy nem akar csökkeni a táv. Mintha egy helyben futottam volna. Ekkor egészen lelassultam, és a gondolataim is kezdtek szétcsúszni egy picit. Nagyon zavart, hogy nem tudtam tartani a tempót, és hogy sokkal lassabb voltam, mint amire számítottam. Aztán a következő frissítőnél a semmiből feltűnt édesapám, és unokatestvérem. Reggel édesapám vitt át a rajtra, és jött is velünk jó darabig, de én úgy emlékeztem, hogy korábban már elköszöntünk egymástól. Mondta, hogy ez így is volt, de meggondolták magukat, és most itt vannak. (Ő az, aki mindig csak átvisz a rajtra, aztán váratlan helyeken, a Balaton túlpartján újra, és újra felbukkan). Ez a segítség igazán jókor jött, így legalább ezt a lassabb tempót tartani tudtam. Amikor telefonon beszéltek Zolival, kértem, hogy mondják meg neki, hogy a vártnál jóval később fogok odaérni a váltásra. Mondta, hogy nem baj, csak menjek, ahogy bírok. Az utolsó pár kilométeren már teljesen egyedül mentem, ekkor már szerettem volna minél hamarabb váltani. Amikor ez megtörtént, leültem, és akkor éreztem először, hogy most nem fogok tudni felállni. Itt megjelent anyukám is, készült pár fotó, és most már nem csak, hogy nem bírtam felállni, de a vakuzástól nem is láttam. Viszont boldog voltam, hogy sikerült az, amit elterveztem. Folyamatosan végigfutni, csoszogni a távot, csak a frissítőkön rövidebb időre megállva. A következő pár órát az autó hátuljában kiterülve töltöttem el pihenéssel. Tihanyban aztán Zoli elé gyalogoltam, hogy együtt fussunk be a célba. Nagyszerű érzés volt, életem legjobb versenyén, a legjobb csapattárssal. Ott és akkor az sem érdekelt volna, ha harminc óra alatt érünk célba, mert tudtam, hogy mindent megtettünk, hogy minél jobban szerepeljünk, és hogy számíthattunk egymásra. És ebbe a csapatba bele tartozik Zoli barátnője, Betti is, aki rengeteget segített nekünk végig a verseny alatt. Zoli a végén azt mondta, ha jövőre elindulok egyéniben, akkor kísérni fog biciklivel. Most erre mit mondhattam volna egy olyan embernek, aki a Spartathlonra készül? Elkezdtem készülni…

2011. augusztus 31., szerda

Ultrabalaton 2011

Elnézést kérek mindenkitől, de ez a beszámoló most nehezen ment. Tőlem megszokottan, így ez is rendhagyó beszámolócska lesz. Tehát az előzetes terveknek megfelelően két fős váltóban vágtunk neki Tomi cimborámmal. Ez volt az első váltó versenyem, amikor nem csak magáért fut az ember, hanem valaki másért is. Négy egyenlő részre osztottuk a távot, Tomi jobban bírja a dombokat, ezért övé az első és a harmadik negyed, enyém a második, és a negyedik. Legmerészebb tervként meghatároztuk a 20 órát. Azt gondoltam, talán lehetséges. Nem így lett, de már hozzászoktam, hogy nem sikerül a legmerészebb időterv. A hat órási rajthoz esélyünk sem volt Fenyvesről odaérni, ezért elindultunk a mezőny elé szemből. Nagyon érdekes volt látni a teljes élmezőnyt. Érdekes módon teljesen embereknek tűntek, pedig tudom, hogy teljesen ember feletti amit csinálnak.
Dörgicse és Köveskál közötti ponton vártuk be a mezőnyt először, jó volt látni hogy jön mindenki a helyén. Időben jött Tomi is minden gond nélkül haladt tovább. Jó volt látni az elszántságát, és azt hogy nem kellett továbbtessékelni a pontról, késlekedés nélkül haladt tovább. Jó volt azt érezni hogy egy csapat vagyunk, ő is fut értem is , nem csak fordítva. Természetesen tudtam előre hogy vele nem lesz gond. Ezidőtájt fogalmazódott meg bennem, hogy a célidő tervünk az nagyon szoros, nem valószínű hogy meglesz, ezért Tomi idejével nem is foglalkozom, biztos vagyok benne hogy megtesz mindent a minél gyorsabb haladásért. A saját szakaszaimon megpróbálom tartani a 20 órának megfelelő tempót, ameddig bírom.


Köveskáltól próbáltuk valamennyire kísérni Tomit, és az előtte levőket, Edericsig, az első váltópontunkig. Ide, nagy örömömre Tomi Andrással együtt érkezett, így ismét együtt futhattam vele egy kicsit. Csapatunk egyébként 5:10:59 el váltott az 53,8 km-es pontnál, ami már 10 perces késés az időtervünkhöz képest, azonban erre a dombok miatt számítottam is, az előzetes tervek szerint ez ledolgozható a síkon.


Elindultam a saját első szakaszomra. Az órát szigorúan figyelve próbáltam tartani az 5 órán belüli szakaszhoz szükséges tempót. Ekkor már éreztem hogy ez gyors lesz, nem fog menni végig, de elhatároztam, hogy nem lassítok, ameddig bírom, ezt kell tartani. Jól ment, gyors frissítésekkel, kellemesen telt a szakasz, és meglepetésre ezen a szakaszon bírtam végig a tempót, és 4:58:07-es idővel útnak indítottam ismét Tomit. Ekkor ugye 10:09:06 -nál járt az óra, 106,8 km-nél, tehát tisztán látszott hogy a 20 óra számunkra elérhetetlen.
Az indulásnál mondta Tomi hogy fáradt, nem lesz gyors, mondtam hogy nem is számít menjen ahogy érzi. Mivel fogalmam sem volt hogy mi lesz a rám jutó negyedik szakasszal, mert természetesen én sem voltam jó állapotban, egyeztettem a Tomit kísérő csapattal, és én előrementem megpróbálni összeszedni magam. Ez abból állt, hogy megettem egy nagy tál krumplistésztát, utána derékig belementem az eléggé hideg Balatonba, ahol 15-20 percig hűtöttem a lábaimat, és a maradék időt a kocsiban pihenéssel, alvással töltöttem.
Ahogy eljött az idő, átöltözés, és elég bizonytalan érzésekkel vártam hogy megjöjjön Tomi, és elinduljak. 16:28:41 -es idővel váltottunk, de akkor és ott, már nem volt energiám számolgatni, tudtam hogy már én sem bírom tartani a kitűzött tempót, nem nagyon érdekelt a dolog, csak legyen vége. Azonban néhány méter megtétele után meglepően könnyűnek éreztem a futást, még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg megpróbálom tartani a tempót. Ez a jólét körülbelül 10 kilométer után elmúlt, világossá vált, hogy nem megy. Az utolsó 30 kilométer igazán szenvedősre sikeredett. Nem voltam jól, bár nagy bajom nem volt, egyre nehezebb volt magam rávenni a futásra. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy talán sok volt tavasszal a hosszú verseny, kicsit alábbhagyott a motiváció, ami a mindenáron haladáshoz nekem nagyon kell. Egy barátom azt mondta erre hogy "elfogyott a spiritusz". Ez történt. Ez az a dolog ami nekem szeptember végén nagyon kell, addigra jó sokat kell összegyűjteni belőle, de akkor viszont már nem fér bele az augusztus végi CCC, a Mont-Blanc körül. Ekkor ott elhatároztam, hogyha nem jön közbe valami változás, akkor nem megyek a CCC-re.
Megértettem a helyzetet, elfogadtam, erősödök, és készülök tovább a nagy cél felé. Csak ez így nem méltó egy váltófutásra, ahol nem csak magamnak teljesítek. Szerencsémre Tamás elég jól ismer, megért, és neki sem voltak hatalmas céljai ezzel a versennyel, így ebből nem lett probléma. Ezekkel a gondolatokkal értem Tihany határához, ahol várt a csapattársam, és együtt futottunk be a célba.
Tihany előtt történt még egy érdekes, és örömteli eset, amikor Farkas jött szembe velem futva. Mondta hogy 20 órán belül beértek Bélával, akit végigkísért kerékpárral, majd elindult szembe futni a mezőnnyel, hogy az ismerősöket buzdítsa. Ilyenkor megfordult, és mindenkivel futott a cél felé is néhány percet. Ehhez nem nagyon lehet mit hozzáfűzni úgy gondolom. Ja, és egyébként mivel inkább egy barátjának segített, nem indult a versenyen, pedig szeretett volna, ezért néhány nap múlva egyedül körbefutotta a Balatont...
Tehát mi csináltunk egy szép, közös befutót, a SzikLes csapat 22:49:30 alatt futotta körbe a Balatont.
Nehéz volt, jól éreztük magunkat, kell ennél több? A végén bocsánatot kértem Tomitól, mondta hogy nincs miért, Ő igazán jól érezte magát. Úgy gondolom hogy egy igazán értékes barátság erősödött itt meg még jobban. Itt szeretném megragadni az alkalmat hogy megkérdezzem nem írna-e néhány gondolatot ő is e versennyel kapcsolatban? Szívesen kitenném ide.
A jövő egyelőre csak október 1-ig érdekel, de remélem hogy nem ez volt az utolsó Ultrabalatonom.

2011. augusztus 30., kedd

A TŰZ KAPUI

Itt az idő hogy újra elolvassam A TŰZ KAPUI című könyvet, Steven Pressfield -től.
Egyre közelebb az én csatám.

2011. június 19., vasárnap

35

A rajtszámom. Indulhatok a Spartatlonon. Ezzel kicsit megváltozott az életem. Mostantol még erősebben meg kell tennem mindent hogy eljussak Spartaba.
Közben rendesen elmaradtam a blogírással. Sok minden történt, de mindenképpen ez a legfontosabb. Lezajlott az Ultrabalaton, két fős váltóban, de erről megpróbálok íni egy külön posztot.
Előtte pedig egy 10km-es verseny itt Kecskeméten, ami különösen kedves volt számomra több okból is. Az egyik, hogy az utcánkat is érintette az útvonal, nagyon elérzékenyültem, ott futottam, ahonnan indultam, ahol járni tanultam. Közben azonban elég hosszú utat megtettem.
A másik fontos dolog, hogy egy versenyen indulhattam a két kecskeméti példaképemmel Kónya Ákossal, és Szalóki Robival. Akik ismét bizonyították nagyságukat, és ezen a számukra igazán rövid távon egymással nagyot meccselve fej-fej mellett néhány másodperc különbséggel a 2-3 helyen értek be. Magamhoz mérten nekem sem sikerült rosszul ez a verseny, 42:16 alatt teljesítettem a körülbelül 10 km-t. Ez egyébként egyéni csúcs lenne, ha meg lett volna a 10km, de az én mérésem szerint nem volt meg, tehát nem az, de nincs is jelentősége. Majd egyszer 40 alatt.

a nagyok társaságában

Szóval a térdem rendben, egészséges vagyok, mostantól teljes koncentráció a Spartathlonra.

2011. május 28., szombat

Terep Százas 2011

Kellene valamit írnom erről a versenyről is. A térdem kicsit megfájdult, a Vadállókövek felé vezető úton, ezért azóta nem nagyon futok, így az íróakarókámmal is baj van. Szokás szerint nagyon nehéznek éreztem, 60-70 km után úgy éreztem egyáltalán nem haladok, nekem nem ez a futóverseny. Azért jó volt, szenvedtem nagyon, sokáig, a táj gyönyörű, remek emberekkel lehettem, a szervezés hibátlan, mi kell ennél több!? Ha egy kicsit erősebb lennék, az sokat javítana, de majd eljön annak is az ideje. Ez most egy megfelelő edzés, állomás volt.

Viszont szereztem egy nagyon érdekes tapasztalatot. Történt ugyanis, hogy 90km környékén eltévedtem. Meggyőződésem, hogy Pilisborosjenő előtt, amikor egy Y elágazásnál jobbra kellett térni nem volt látható jel, így én mentem tovább egyenesen a faluba. Mentem talán 500 métert mire annyira elbizonytalanodtam, hogy megnéztem a telefonomon levű elmentett útvonalat. Ezen láttam hogyha a szélső utcán végigmegyek, utána ki tudok menni a falu mellett levő párhuzamos útra ami a helyes irány, és egyébként a kék jelzés is. Kiérve visszanéztem, és nem láttam pontot, reménykedtem hogy nem volt ezen a kihagyott rövid szakaszon. Azonban nemsokára az út elhagyta a falut, be az erdőbe, és ekkor fokozatosan eluralkodott rajtam a teljes elkeseredés, mivel azt hittem hogy kihagytam a pontot, hiszen elhagytam Pbjenőt, ahol lennie kellett volna az itiner szerint. Ez olyan lassan történt (eltávolodtam annyira), hogy nem éreztem magamban annyi erőt, hogy visszamenjek megkeresni. Elkeseredve hívtam Bettit, hogy kihagytam egy pontot, nem sikerült teljesíteni a versenyt, ez az első föladott versenyem, bebizonyosodott hogy alkalmatlan vagyok erre is, többet nem indulok futóversenyen. Elmondtam neki, hogy ha a cimborám, csapattársam ragaszkodik hozzá, akkor az UB-n még elindulok, mert megígértem, de az lesz az utolsó. Ijesztő volt ezekkel szembesülni, halálosan komoly volt. Így is történt volna. Szerencsére azonban visszakanyarodtunk még valahogy a falu mellé, és egyszer csak megjelent a pont. Furcsán néztek rám Ernőék, amikor az első kérdésem az volt, hogy hol vagyok. Itt is tapasztalt kezekbe kerültem, gyorsan helyreraktak, és indulhattam befejezni a versenyt. Nagy megkönnyebbülés volt. Végiggondoltam sok mindent, szembesültem vele, hogy igen, ez vagyok én, óriási tétje van ezeknek, még nagyobb mint gondoltam. Szerintem ott az eső elmosta a megfelelő jelölést, legalábbis én meg vagyok győződve, hogy megfelelően elővigyázatos, figyelmes voltam végig. Ott hibáztam, főként a tapasztalatlanságom miatt, hogy nem fordultam vissza az első alkalommal megkeresni a helyes utat. Ezek szerint legközelebb azt kell tennem, ugyanis hatalmas a tét, nem szabad kockáztatni. Sajnos a verseny után nem volt erőm visszamenni, és megnézni a jelet, persze én hibázhattam, ha a mezőny nagy része megtalálta a helyes utat. Mondjuk nem sokan voltak már utánam, és az eső után. Persze nem is a jel volt itt a lényeg, vissza kellett volna mennem. Most szerencsém volt. Óvatosnak kell lennem, valószínűleg az első feladott versenyem lesz az utolsó futóverseny amin indulok.

A rendezés ettől eltekintve tökéletes volt, minden az előzetes információk szerint, és a frissítőpontok személyzete mintha csak miattam lett volna ott. Kivétel nélkül, mindenhol.
Azóta várom hogy teljesen megjavuljon a térdem, elvileg még tudom tartani a tervet, tehát egyelőre még tovább az úton.

Terep Százas 2011 (100km): 15:33:42

2011. május 2., hétfő

Mátrabérc Terepfutás 2011




Bebizonyosodott, hogy ez volt az első igazi terepversenyem. Nagyon nehéz volt. Ez nem az én műfajom. Az a néhány verseny, amin voltam eddig, és terepnek hívtak, nem ez a kategória. A Kékesig kétszer eléheztem kiszáradtam, pedig még a kézi kulacsot se akartam vinni. Ha nem vittem volna, nem tudom meddig jutok, a Kékesig biztos nem. Utána azonban rájöttem hogy nem csak ez volt a baj, a rendszer elvileg helyreállt, de haladni ezután sem haladtam. Gyenge vagyok még ehhez. Egy bokaficam után, még a kiszállás is eszembe jutott, pedig ilyen nem sűrűn fordul elő velem. Szerencsére nem történt nagyobb baj, mentem tovább. Jött Athosz és Csanya, és elkezdtek kihúzni a gödörből. Nem nagyon sikerült nekik, Athosz valahol elkeveredett tőlünk, de szerencsére Csanya nem adta fel, és húzott egészen a célig. Egy igazi Úr. Köszönöm szépen, nagy élmény volt. Sőt a Muzsla után már majdnem jól is esett, bírtam futni. Valamivel kilenc órán belül beértünk, még nem tudom pontosan.
Rendben van, elégedett vagyok. Teljesítettem, kihoztam magamból ami bennem volt, fájt eléggé. Ott még azt gondoltam soha többé ilyet, és bár a síkfutás hozzám sokkal közelebb áll, most már azért nem így mondanám. Jó lenne néha futkosni ilyen körülmények között, és lehet hogy ebben is tudnék fejlődni.


utána

Jó, hogy kicsit közelebbről megismertem a versenyt szervező embereket. Sokat nem tévedtem a megítélésükkel kapcsolatban. Talán az egyikőjük volt egy hajszálnyit pozitív meglepetés. Nem értem honnan veszik a nemzetközi színvonalú jelzőt, és hogy merik használni. Erre a munkára nagy hiba arcoskodni a fórumon. Nem sok időpontot sikerült tartaniuk. A versenyt megelőző napi rajtszámfelvétel a hét helyett kilenc körül kezdődött, de amikor megérkeztek akkor Oli szimpatikusan megjegyezte hogy három ember miatt miért kellett neki ennyire sietni. A rajt kilenc helyett kilenc után tíz perccel volt, úgy, hogy előtte bemondták hogy negyedkor lesz, mindenki menjen nyugodtan addig a dolgára. Amint hallottam az első frissítőpont lekéste az élmezőnyt, így ők mentek Kékesig a beígért víz nélkül, volt akinél ez komoly problémát okozott.
Az már lehet hogy csak az én szubjektív véleményem, hogy a mezőny végével már nem mindig törődtek a pontokon, és a célban. Például amint hallottam sör a célban csak az élmezőnynek járt. Nekem meg utána kellett járnom hogy kapjak pólót, és hogy leadhassam a dugókát. Nekem úgy tűnt hogy a társaságuknak, barátaiknak, és egy bizonyos szint felett teljesítőknek szerveztek egy versenyt, rájuk biztos odafigyeltek, de a többiekre nem igazán. Furcsa hogy a fórumon nem nagyon jelenik meg negatív kritika. Mindegy, helyreraktam, nekem ettől függetlenül tetszett a verseny. Legfeljebb nem megyek többet e csapat által szervezett rendezvényre. Ja, a pálya jelölés szerintem tökéletes volt, nem volt sok felesleges festés, de egyszer sem bizonytalanodtam el.

Azért a T100-at átgondolom.

Mátrabérc Terepfutás 2011 (58,5km): 8:53:08

2011. április 18., hétfő

Sárvár 2011


Megvolt Sárvár. 12 órás. Ismét a karrierem egy újabb csúcspontja. No nem az eredmény, vagy a teljesítményem miatt, bár arra sem lehet különösebb panaszom, hanem mert sikerült vagy 6 órát együtt futnom az egyik nagy példaképemmel, Lőw Andrással. Ennél nagyobb dicsőség számomra kevés van. Nagyon szépen köszönöm!
A célom a 110 km volt, ennek megfelelően kezdtünk, talán egy picit gyorsabban. Ahogy nézem, nem is picit, hiszen 6 óránál majdnem 59 km-nél tartottam, amikor nem bírtam tartani tovább a tempót, picit lassultam, lemaradtam Andrásról. Ezután egyre nehezebbé vált a dolog, fokozatosan megtörtem, nagyon vártam a végét. A három éve használt típusú, és méretű cipőmet kinőttem, egy nagyon vékony talpú versenycipőm volt ami nem nyomta a nagy lábujjamat, így vagy 5 órát számomra nem elégséges csillapítású cipőben köröztem. Ez véleményem szerint a teljesítményemet nem befolyásolta, viszont a közérzetemet igen. Tehát fokozatosan átálltam a 100 km-es minimálisan meghatározott cél elérésére. Persze András közben folyamatosan biztatott, hogyha összekapom magam meglehet a 110, de arról már lemondtam, elfogadtam, hogy ahhoz gyenge vagyok. Reálisan nézve elégedett lehetek, a minimálisan kitűzött cél megvan, közben nem álltam meg, nem ültem le, ez is célom volt közben, bár lehet hogy nem így volt a leghatékonyabb, de úgy gondoltam ezt most így kell végigcsinálnom. És nem mellékesen sikerült belül lenni a korinthoszi szintidőn. A végén még volt erőm, Kónya Ákos két évvel ezelőtti utolsó körére gondolva, egy gyors örömkörre, ami annyira jól sikerült, hogy kettő lett belőle, körbeértem még egyszer, így két 4:30 körüli, nagyon boldog körrel zártam az első 12 órás versenyemet.
A hangulat ismét felemelő volt, nagyon szeretek ott lenni, a sok barát között. Gratulálok Combnyak barátomnak, akivel együtt lépegetünk ugyanazon az úton, nagyon szépet ment a 24 óráson, csakúgy mint Bükki Farkas, aki bejárta, kijelölte, és mutatja nekünk az utat.
Gratulálok mindenkinek, nagyon szép eredmények születtek, mindkét pályacsúcs megdőlt a 24 órán. Sajnálom akinek nem sikerültek a tervei, jó-néhány jó teljesítményt sérülés akadályozott meg, nekik mielőbbi gyógyulást.
Köszönöm Gyuláéknak a szervezést, sajnálom hogy a tízből nekem csak a második volt, de remélem lesz alkalmam javítani még az arányt. Köszönöm a szurkolást mindenkinek, úgy érzem egyre többen vannak akik szurkolnak nekem. Természetesen ismét köszönet illeti legfőbb szurkolómat, segítőmet, társamat, Bettit ismét sokat tett értem.
Áthaladtam egy állomáson, minden a tervek szerint, folytatom az utam.

Sárvár 12 órás 2011: 106,2671 km

2011. április 6., szerda

Újra itt

Kicsit összefoglalom az elmúlt néhány hónapot. December közepe táján újrakezdtem, magamhoz képest elég keményen.(jan 261, feb 217 km) Február végére eléggé elfáradtam, kétségbeestem. Nem megy, mi lesz így?
Elhatároztam, hogy márciust kicsit lazábbra veszem, hátha segít. Márciusban ritkábban futottam, de inkább hosszabbakat, ennek köszönhetően meglett a mennyiség, (214km) csak több pihenőnappal. Közben volt néhány igazán jóleső, ígéretes futásom.
Szóval nehezen indult, de tartom magam a tervhez, miszerint a szeptember végi célversenyig 2000 km-nek össze kell jönnie idén. Nem sok, de többet nem bírok, ennek elégnek kell lennie.
Közben alakul a naptár is, április 16-án megkezdem a versenyszezont a Sárvári 12 órással, utána ápr30 Mátrabérc, máj14 T100 , jun25-26 Ultrabalaton 2 fős váltóban, aug26 CCC. Ezekre már be vagyok nevezve, melléjük jön még néhány rövidebb táv.
Tehát minden rendben, várom Sárvárt.

2011. január 26., szerda

Alku

Megalkudtam magammal. Ugye azért vannak a példaképek, hogy higgyünk nekik, kövessük őket. Ha elfogadják a nevezésemet, elindulok. Még mindig úgy gondolom, mint az előző posztban, és kicsit ütközik az elveimmel, de szükségem van rá. Talán ez a tapasztalat is kell hozzá, hogy igazoljam az elveimet. És majd valahogy segítünk a gazdátlan kutyáknak is...

Drága Combnyak barátom! Örülök, hogy veled együtt vághatok neki ennek az útnak. Nagy megtiszteltetés. Remélem jól átgondoltad, bízom a döntésed helyességében, de nem szeretném ha bajod esne. Ne értsd félre, tudom hogy képes vagy rá, de a nevedben szereplő testrészed állapotát csak te érezheted.
Az elszántságunkra nem csak ott lesz szükségünk, ha azon múlna sima ügy lenne. Abban nagyon jók vagyunk. Már mostantól használnunk kell. Fogjuk meg egymás kezét, és induljunk neki. Amikor a legkevesebb a kedvünk, vagy a legrosszabb az idő, vagy a legnagyobb az emelkedő, gondoljunk a másikra, és mosolyogva dobjunk rá egy lapáttal. Szerintem együtt könnyebb lesz. További jó utat.

A kellemes meglepetés még az lenne, ha kiderülne, hogy a "szokásos" befutópartnereim is beneveznek.

2011. január 5., szerda

Ismét egy túlértékelt álom

Szóval a Spartathlon. Amióta ismerkedek a futással, ez a cél, a legfőbb álom. Régóta akarom nagyon, mostanra úgy érzem meg bírnám csinálni, elhatároztam hogy benevezek. Már el is küldtem a nevezési lapot. Azonban az új nevezési lappal ért egy kicsi meglepetés. A nevezési díjat felemelték 250 euróról 400-ra. Tavaly túljelentkezés volt, azt mondták, beérkezési sorrendben fogadták el a nevezéseket, amennyit lehetett. Idénre ezt megspékelték az áremeléssel, követve a piac általános, de számomra gyűlölt szabályát. Ha a rendelkezésre álló mennyiséget elkapkodták ennyiért, akkor emeljük az árát majdnem a duplájára, azt is megveszik. Ezzel nem is lenne ekkora bajom, ha nem erről lenne szó. Ugyanis az volt az egyik nagyon vonzó tényező eddig, hogy híresen nonprofit rendezvény, emiatt nincs díjazás sem, egyenlő esélyek stb. Erre úgy szelektálják a nevezőket, hogy a szegényebbeket kiszórjak. Megérteném, és nem főként azzal van a bajom, hogy drága, értem én, hogy sokat adnak a pénzért (szállás, étkezés...), de ekkora emelést nem indokol semmi, csak az az elv, hogyha megveszik ennyiért is akkor ne adjuk olcsóbban. Még hogy nonprofit szervezet! Jellemző hogy Angliából származik ez a jó kis nonprofit szervezet. Egy igazi angol katona nyomán. Ezt kövessem?
Ha mindezt azonban nem vesszük figyelembe, akkor is rohadt sok az a 400 euró. Most amikor próbálok olyan életre berendezkedni, hogy minél kevesebb szerepe legyen a pénznek, azt kérik hogy fizessek ennyit az álmomért. Más szóval dolgozzak x napot csak ezért, egy olyan munkával, amivel egyébként is ezt a romlott elméletet építem. Tegyek plusz 150 eurót a zsebükbe, amikor emberek, és állatok halnak éhen, fagynak meg körülöttünk. Ennyi pénzből egy állatmenhely több hónapig elvan.
Úgy látszik, az összes többi után, ezt az utolsó álmomat is szépen el kell engednem.
Nem mondom hogy biztosan nem indulok, nem most kell eldöntenem, ha most kellene valószínűleg nem mennék. Lehet hogy ez az utolsó év, amikor még viszonylag könnyedén ki tudnám fizetni. Ez a bejegyzés is hitelesebb lenne, ha már teljesítettem volna. Sokan szeretnénk bekerülni abba a néhány száz emberből álló társaságba, akik teljesítették már ezt a világ egyik legnehezebb kihívását, de lehet hogy ez is csak egy e-világi hamis érték.
Jó lenne, ha lennék olyan erős, hogy minden verseny nélkül is bírnék ennyit futni.

2011. január 3., hétfő

BUÉK- évértékelő

Kicsit megkésve, de Boldog Új Évet kívánok minden idetévedt olvasónak!

Eltelt a második teljes év is mióta futónak érzem magam. Elég ellentmondásosra sikeredett. Nem indult túl jól, az év elején sérülésekkel küzdöttem, de aztán a Thames Trot 50 verseny helyrerakott február elején. Utána is küzdöttem egy kicsit, de ott azért kiderült hogy nincs nagy gáz. Ezután, és ezzel együtt is az első félév igazán sikeresnek mondható. Így visszagondolva. Volt egy nagy célom, ami nekem igazán nagy cél, mindent ennek alárendelve csináltam, és a végén, úgy gondolom, tökéletesen teljesítettem az UltraBalatont. Sárváron nagyon nagy élmény volt futni, és bár az eredményre nem vagyok igazán büszke, de az előtte is a tervezett útnak csak egy közbenső állomása volt, nem a végcél. Így nézve nincs vele semmi baj, az egész út tökéletes volt, élveztem is. Lesz még olyan 24 órám ahol az lesz a cél.
A második félév, a gerinc problémám miatt, elég futás mentesre sikeredett, nem is éreztem jól magam. Júliustól novemberig összesen 186 km-t futottam. Ez kb 37 kilométer havonta. Most hogy végiggondoltam, azért ez is több mint a nulla. December elején aztán gyógyultnak nyilvánítottam magam, tényleg nem éreztem már a zsibbadást, és Szőnyi Feri eredményéből is erőt merítve elkezdtem újra. Az eső hét elég szegényes lett, letudtam egy megfázást, de azért összejött 195 km a hónapban. Nem mondom hogy könnyű volt, de újra a pályán vagyok. Ezzel egyidejűleg elhatároztam, hogy idén benevezek a SPARTATHLON-ra.
Összegezve nagyon jó év volt, csak belezsúfolódott az első félévbe, így a második felében koplaltam. Remélem azok a kilométerek nem fognak majd hiányozni, amiket a második félévben kihagytam. Az összes táv így azért elég kevéske lett, 1788km, a tavalyi 2160-al szemben. Ez nem nagy javulás. No, de majd ha úrrá leszek a gerincemen is, és az egész testemen.

A számok 2010-re:

Táv: 1788 km
Idő: 187 óra 47 perc

És történt egy évvégi nagy esemény, megérkezett a jövőbeni edzőtársam:


Runy


2010. december 13., hétfő

Gondolatok (kiegészítve)

Vagy: Ellentmondások a fórumozással. Egyre többször fölbosszant egy-egy megnyilvánulás a fórumokon, a futó körökben. Sajnos el kell fogadnom, hogy a futók, ultrafutók között sem mindenki képviseli az általam értékesnek vélt tulajdonságokat, nézeteket. Ez azért különösen fájó nekem, mert az elején azt hittem hogy a sok futás, sok gondolkodással is jár, akkor meg előbb utóbb rátalál az ember a helyes útra. Legalábbis én magamon ezt érzem, ezért is kerültem ide.
Ezek a fórumok az újjászületésem táptalaja, az ott lévő társaság, emberek mutatták meg nekem az utamat. Ők bizonyították be nekem, hogy lehet egy, vagy akár több órát is futni egyhuzamban, és ez jó. Megmutatták az ehhez szükséges tulajdonságokat, úgymint eltökéltség, kitartás, tisztelet, alázat...
Egy idő után az ember elkezd kritikusabban nézni, már észreveszi a nem teljesen pozitív megnyilvánulásokat is. Az idő elteltével már nem bír olyan könnyedén átugrani felettük. Legalábbis én sajnos nem. Amikor az egyik legjobb magyar ultrafutó, egyértelműen félistenként utal magára, vagy egy másik nyíltan gúnyosan bírál egy a világon legjobbak közé tartozó sporttársat, aki egyébként szerintem a legjobb utat képviseli. Vagy egy másik, válogatott futó nyíltan leírja hogy ha tudta volna hogy a világbajnokságon van esélye több anyagi támogatáshoz jutni, akkor még jobb teljesítményt ért volna el, és ezt egy másik, a magyar élmezőnybe tartozó ember pozitív példaként hozza fel, aki egyébként már bejelentette, hogy ő a legeredményesebb ultrafutó Magyarországon, és tervei szerint hamarosan az egész világon is az lesz. És ezek az emberek is hangadóak ezeken a fórumokon, sőt első ránézésre, felületesen vizsgálva még akár pozitív példaként is tekinthetők. Ezeket a megnyílvánulásaikat azonban én sajnálatosnak tartom, nehezen viselem szó nélkül. Vitába bocsátkozni azonban semmiképpen sem szeretnék velük, de néha nehezen bírom ki. Ezért felmerül bennem időről időre hogy abbahagyom az említett fórumok figyelését, hiszen már nincs rá mindenképpen szükségem, már nem kell állandóan fogni a kezem, a motivációt is tudom magamból meríteni. Azonban, akkor a sok pozitív résztvevővel, ugyanis azért szerencsére azok vannak többen, is elveszíteném a kapcsolatot, amit nagyon sajnálnék.
A gondolatmenetnek még nincs vége, de most nincs kedvem folytatni, talán máskor.

Kiegészítés utólag:
A legdurvábbat majdnem elfelejtettem. Egyik topiktárs szerint, aki büszke arra hogy a családja vadász, minden szabadon levő kutyát ki kéne lőni. És ráadásul ő egy köztiszteletben álló versenyszervező. Hát az ilyenek miatt(is) nincs kedvem élni. P85-re sose megyek az már bizonyos.

2010. december 6., hétfő

SZŐNYI FERENC


A kép a racemachine.blog.hu -ról


Szóval vége lett. Megnyerte. Egy kicsit itt összegzem magamnak.
Tehát indult egy Double Deca World Challenge 2010 elnevezésű verseny Mexicóban 2010 november 14-én.
A táv hússzoros ironman egy rajttal, tehát a rajt után 72km úszás, ha ezt teljesítette a versenyző, akkor kezdheti a 3600km kerékpározást, ha az is megvan jöhet a húsz maraton, tehát 844 km futás. Ez volt a második ilyen távú verseny a világon, ha jól tudom. Az elsőt négyen felyezték be.
Tehát ezen indult Szőnyi egyedüli magyarként. Tudjuk hogy az úszás nem az erőssége, ennek megfelelően, 60 óra elteltével ült biciklire, az 5-ik helyezettként. Na most kiderült hogy elég kevés az információm a részletekről, de azért leírom amit tudok, és majd pontosítok. Tehát a kerékpár végénél 275 óra körül járt, ha jól emlékszem a 3-ik hely környékén, és 55km volt a hátránya az elsőtől. Ennek nagy részét viszonylag gyorsan ledolgozta a futásnál, és ezután sokáig kerülgették egymást a német Uwe Schiwon-al, főként az eltérő pihenési taktikának köszönhetően. Az utolsó egy-két napon ezután Feri elkezdett hajrázni, amit Uwe nem bírt, és a végére a győztes összegyűjtött körülbelül 50km előnyt, ami a második helyezettnek kb 9,5 órájába tartott, ennyivel ért be később. A győztes, Szőnyi Ferenc ideje 481:54:10. ( 20 nap 1 óra 54 perc)
Hogy miért érdekes ez nekem ennyire? A szememben ez a világ legnehezebb versenye. Tudomásom szerint a leghoszabb is. A legnagyobb kitartáspróba. Számomra ez a nagybetűs Sport. Szerintem ez a legnagyobb sportteljesítmény, amit most Szőnyi Ferenc elért. Ezt nyerte meg. Nem "csak" teljesítette, hanem a leggyorsabban teljesítette. És persze ez az egész számomra több mint sport. Amikor már nem bír az ember, akkor is csak menni tovább.
Ezt próbálom csinálni én is piciben. Meg persze én még jobban leegyszerűsítem, ezért van nekem csak a futás. Persze nem ígérem, hogy soha nem próbálom ki a triatlont. De a futás az első.

GRATULÁLOK SZŐNYI FERENC!

2010. november 27., szombat

Racemachine

Voltam ma futni. Futottam egy kicsit Szőnyi Ferivel. Nem kis dolog amit csinál éppen. Tudjuk hogy a triatlon az egyik legnehezebb, legkomplexebb sportág, és ő most ennek a leghosszabb távjából csinál húszat éppen. Szóval a mai 27 kilométeremet neki ajánlom.
Persze nekem is jól esett, elég nehéz volt a hetem, meg megjött az első hó is Bristolba, meg amúgy is régen futottam már ennyit. 20-ig egész jól ment, utána azért meglátszott a sok kihagyás. Azért végigtoltam becsülettel, hátha a belefektetett erő egy része átvándorol Mexico-ba Ferihez. Van még neki úgy 600 km futás, és kb 10 km lemaradás az elsőtől. Bízom benne hogy ez azért átmegy mínuszba a végére.
Hajrá Feri!

2010. november 12., péntek

Van tovább

Próbálom rendezni a gondolataimat. A gerincem talán mintha javulna, már nem érzem állandóan a zsibbadást, remélem nem csak azért van mert már megszoktam. A futást mostanában nem erőltettem, csak annyit futottam amennyit feltétlen muszáj. Közben meg tervezgetem a jövőt. Az továbbra is bizonyosan látszik hogy szükségem van a futásra. Érdekes módon mostanában elkezdtek érdekelni a művészetek. Szívesen alkotnék valami művészit, de sajnos be kell látnom, hogy tehetségem semmilyen művészet irányában sincs. Így a futás lesz az én művészetem. Nem mintha ahhoz lenne tehetségem, de azt lehet tehetség nélkül is űzni.
Jövőre folytatom az intenzív futást. Mivel a gerincproblémám a két leghosszabb versenyemen jött elő, ezért az ilyen hosszú versenyeket megpróbálom hanyagolni egyelőre. Tehát Sárvár 12 órás, UB 2 fős váltóban. És a lehető legtöbb 100km alatti verseny. Azonban van ezzel egy kis bökkenő. Méghozzá hogy nagyon nagy szükségem lenne a nagy Görög verseny teljesítésére mihamarabb. Nagyon nehéz minden olyan szeptember, amikor még nem lehetek ott. Az alaphelyzet az hogy jövőre menni akarok, csak nem tudom mennyire lesz elég a 100km alatti versenyekkel való felkészülés. Ez majd közben kiderül.
Mindezt talán segíti, egyszerűsíti az a tervünk, hogy tavasszal hazaköltözünk Magyarországra.
Tudom, hogy jó lenne többet írni.

2010. szeptember 9., csütörtök

Betti félmaraton

Egy újjabb siker! Megvolt Bettinek az első félmaraton. Ideje 2:15:16. Szép volt!

2010. augusztus 24., kedd

Sok sikert a MB körül indulóknak

A barátaim elutaznak a Mont Blanc köré. Én is be voltam nevezve, de nem sorsoltak ki az indulók közé, ezért nem indulhattam. A sors akarta így, ezzel az állapotommal jobb hogy nem megyek.
Nem tudom futhatok-e még hosszúakat. Nagyon jellemző lenne rám, ha ennyi lett volna. Épp hogy belekóstoltam, na jó, jó nagyot beleharaptam, megtaláltam életem értelmét, és lehet hogy máris elvette az élet. Nem tudom mi lesz ebből.

2010. július 23., péntek

Nehéz idők

Az egész Sárváron kezdődött. Legalábbis utána valamikor vettem észre, hogy zsibbad a jobb combom. Nem nagyon, csak épphogy. Nem foglalkoztam vele, nem mondtam senkinek, nem akartam hogy elvonja a figyelmemet az Ultrabalatonról. Meg hogy megpróbáljanak róla lebeszélni. Nem tudtam mitől van, a futásban nem hátráltatott, vártam hogy elmúlik.
Az Ultrabalaton után elkezdett zsibbadni a nagy lábujjam is. Megkérdeztem néhány embert, utánanéztem a dolognak, és valószinűleg az egyik porckorongom a csigolyák között, összenyomódott, és nyomja azt a kilépő ideget, ami a jobb lábamba megy, a combon keresztül, és a nagylábujjban végződik. A sérv kezdeti szakasza.
Nyújtom, várom hogy elmúljon.
Futni ezzel így nem kéne. Ez a nagy baj.

2010. július 5., hétfő

212 km ÁLOM (Ultrabalaton az én szememmel)

Csütörtök délután érkeztünk Tihanyba, feltenni a torta tetejére a habot, vagy elbukni örökre! Nekem erről szolt az első Ultrabalatonom.
Tehát ott álltam a vizsga előtt, a kedves vendéglátóinknál, aki egyébként sokat segített az eddig vezető utamon, és aki a Legnagyobbak közül való. A felkészülésemre semmiképpen sem mondhatom hogy jól sikerült, egész évben sérülésekkel bajlódtam, a sárvári verseny óta fejlődnöm nem sikerült, és azt tudtam hogy az a teljesítmény ide nem elég. De mégis bíztam magamban. Egészségesnek, belül rettentő erősnek, elszántnak éreztem magam, tudtam hogy ennek elégnek kell lennie.
Jó társaságban, kellemesen telt a verseny előtti másfél nap. Péntek délután sikerült megismerkedni, találkozni néhány újjabb versenytárssal, akik tovább növelték a motivációt! Megérkezett a barátom, edző partnerem, verseny társam, hogy együtt vágjunk neki e nem mindennapi dolognak. Találkoztam Combnyakkal akinek a története, akarat ereje nagyban hozzájárult ahhoz, hogy itt vagyok. Közben megérkeztek a szurkoló barátok is, átvettem a rajtcsomagot, tehát minden adott volt hogy elkezdődjön egy nagy futó ünnep. Nekem azonban nem erről szólt a dolog, nem nagyon bírtam figyelni kifele. Egy dolog foglalkoztatott, szombaton tízkor elindulni, és önerőből visszaérni ugyanide legkésőbb vasárnap este hatra, úgy, hogy közben megkerülöm a Balatont. Mindenáron! Más nem számít!

Így kezdődött: az első hozzászólásom a FUTO bolondok topicba 2008. 06. 11-én, még angolf néven:
sziasztok!
egy ideje mar olvasgatom a forumot, es mar egy kicsit hosszabb ideje futogatok is, es azt hiszem megfertozodtem, legalabis neha eszlelek magamon olyan tuneteket, amelyeket itt rolatok olvasok.az egesz tavaly nyar vegen kezdodott egy felmarathonnal, amit edzetlenul vegigkuzdottem majd 2 ora alatt(jo neha fociztam elotte), es utana azt vettem eszre magamon hogy hianyzik az a szenvedes, amitt ott ereztem.azota meg mar egyenesen elvezet vegigcsinalni, akar hetkoznap egyedul is.(ugyhogy majd egyszer reszkess balaton!)

Igen, ez, és még 2-3 topic az ami elindított az utamon. Vagyis az oda irogató emberek, és azok beszámolói, mutatták meg nekem, hogy az én utam 2 nagy futóverseny felé vezet, amelyek közül az egyik az Ultrabalaton. Ez lebegett a a szemem előtt az utóbbi 3 évben. Persze az elején még elérthetetlennek tűnt, lassan haladtam. 2008 végére lettem igazán eltökélt, 2009-ben kezdtem igazán, napi rendszerességgel, sokat edzeni. 2009 június 13-án futottam az első marathonomat, azóta az UB-ig összesen négyet, három ultratávú versenyt, amelyből egy volt 100km fölött, a Sárvári 24 órás. Eddig összesen kb 4000 km-t futottam, amiből 2160-at 2009-ben, 1400-at az idén. Ennyi az én utam idáig, persze lehet hogy az eltökéltséget, motivációt a futás előtti életemből is merítem.
A verseny előtti éjszaka nyugodtan telt, bírtam aludni. Mivel a frissitőpontokat elég sűrűnek találtam, és Betti is kísért autóval, ezért úgy döntöttem hogy nem viszek magammal vizet, így egy kis övtáskában telefon, és néhány gél amivel nekivágok. A reggel gyorsan eltelt, jó volt látni hogy egyre több az ismerős ilyen eseményekkor nekem is. Érdekes volt amikor egyik barátom megjegyezte hogy milyen sápadtnak, fáradtnak tűnök. Szép előjelek egy 212km-es futóverseny rajtjában. Ott állunk a rajtban, a hangosbemondó folyamatosan mondja be a sztárokat, akiket megtapsolunk.
Én egy pillanatra elgondolkodok, hogy itt vagyok köztük, ugyanazon a versenyen indulok életemben először mint Bogár János. Nagyon meghatódni azonban nincs időm, visszaszámolás, és indulunk. Cimborámmal a mezőny végefelé helyezkedünk, megbeszéljük hogy ha végig utolsóként futva, hat előtt egy perccel beérünk akkor mi nyerünk. Ameddig lehetséges megpróbálunk együtt haladni. Közben azon elmélkedünk hogy az indulok kb fele lehet hogy nem fog beérni. Tudjuk hogy a papírforma azt mutatja hogy mi bőven a feladók között vagyunk, talán az egész mezőnyben a legkevesebb tapasztalattal rendelkezünk, de mégis a teljesítők között kell lennünk. Ennek megfelelően tényleg a mezőny végén haladunk, talán egy-két futó lehet mögöttünk. Az órát figyelve azért örömmel konstatáljuk hogy a szintidő tempójához képest azért gyűjtogetjük az előnyünket, ami azért kellhet később. Sőt 50-60 km után kezdjük utolérni a valamilyen problémával már találkozott sporttársakat. Próbálunk biztatni mindenkit, de ez azért nehéz, tudva, hogy mindenkinek nagyobb a tapasztalata, és tudjuk hogy minket se fognak elkerülni a gondok. Tehát biztatást tudunk adni, tanácsot nehezebben. Azért egyszer kiosztottam egy gyomorpanaszok elleni varázsigét, ami nem azonnal, de az eredményt visszanézve talán hatott. :) A szombati napunk kellemesen telt, amikor valami okunk volt rá, vagy a tűző napsütés, vagy emelkedő, akkor belegyalogoltunk, ok nélkül azonban nem, hogy azért haladjunk is. Ha rutinosabb ismerősökkel kisérőkkel találkoztunk, általában dicsértek, hogy nagyon szépen haladunk, okosan csináljuk. Így is éreztük, beszéltük, hogy milyen jó lenne ha a végén azt mondanák, hogy az a két cimbora milyen okosan végigment együtt.
Ahogy jött az este, és hagytuk el az északi partot, realizálni kellett hogy a lábam már kellőképpen fáj, és hogy milyen sok van még hátra. Ettől a gondolattól jódarabig nem tudtam szabadulni. Talán csak az jelentette az egyetlen vigaszt, hogy futni még birok így is, és ennél jobban már nem nagyon tud fájni. Körülbelül ezekkel a gondolatokkal értünk Fonyódra, ahol várt minket a maszek masszőrünk. Nagyon vártam már, hátha tud kicsit segíteni a lábamon. Itt azonban történt egy váratlan esemény, ameddig engem gyúrtak, addig Tomi (az útitársam) ledőlt egy picit a járdára, és hatalmába kerítette a feladás gondolata. Először azt hittem poénkodik, de miután bebizonyosodott hogy komolyan gondolja, elkezdtem lebeszélni. Azt mondta eljön velem Boglárig, odajönnek a szülei, és ott kiszáll. Az odáig tartó utunk, szűk hat km, majdnem egy óra, abból állt hogy próbáltam rábeszélni hogy folytassa. Lassíthat, aludhat egyet, van vagy másfél óra előnyünk a szintidőhöz képest, de még arra sem volt hajlandó, hogy aludjon egy órát mielőtt dönt, és utána adja fel ha még úgy gondolja. Miután láttam hogy esélytelen a dolog, már véglegesen eldöntötte, elmondtam neki, hogy nem kell szégyenkeznie, ez így is egy nagy eredmény, ez az első 100km feletti futása. Nagy dolog, köszönöm hogy idáig jött velem, segített.
Sajnáltam hogy kiáll, főleg mert úgy gondoltam, hogy nincs rosszabb állapotban mint én, fejben tört meg. Nem volt neki annyira fontos mint nekem.
Boglártól egyedül folytattam az utam. Szerencsére azért sikerült ismerős társakra bukkanni az éjszakában, akikhez lehetett egy kicsit csatlakozni, könnyebben telt így az idő. Szántód környékén azonban egyedül maradtam, itt talált meg az egyetlen nagyobb holtpont. Kezdett világosodni, amikor rádöbbentem hogy nem nagyon haladok. A lábam fáj, kicsit beleuntam az egészbe, nincs mar az ami rávesz a futásra, nem birok haladni. Ki kell találni valamit, mert ez a tempó nem lesz elég, nem fogok időben beérni. Persze a kiszállás fel sem merült, itt még erősebben előjött hogy szintidőn túl is körbemegyek, mindegy hány napig tart. Azért még van más megoldás is. Kiszámoltam hogy az a kb másfél óra előnyöm megvan a szintidőhőz, tehát egy kis alvás belefér. Felhívtam Bettit, hogy a következő ponton keressen nyugodt helyet, készítsen takarót aludni fogok. Kitaláltam hogy alszom egy órát, ha utána tudok futni, akkor minden rendben, beérek időben, ha viszont utána sem megy a futás, akkor egy órát vesztettem, ami nem sokat számít, ha úgysem érek be időben. Bár aludni nem bírtam, úgy fájtak a térdeim, hogy nem bírtam pár percnél tovább egy helyzetben tartani őket, de a kb 45 perc mély kómás állapot azért segített, kizökkentett az állapotomból. Amikor az ébresztő szolt, késlekedés nélkül indultam tovább, semmiképpen sem akartam egy óránál többet állni. Ahogy elindultam, átgondoltam hogy is állok, és arra a megdöbbenésre jutottam hogy bár a végéig elvileg van időm, de a 24 órás pontig nagyon szoros. Az addig hátralevő 24 km-re van kb 3 órám. Ez ott kicsit megijesztett, gondoltam akkor ezt végig kell futni. Nem is volt ezzel semmi baj, most aludtam, reggel van, itt vagyok hogy körbefussam a Balatont, megnyomom addig, és ami marad a 24 órából azt ott pihenéssel töltöm, utána már kicsit nyugodtabb tempó is elég. Így is lett, jól haladtam, Siófokon csak átrohantam. Közben felébredtek a Siófokon megszállt barátaim is, akik csatlakoztak is hozzám pár száz méter erejéig. Szóval jó volt hogy a pihenő után ez a kis ijedtség egy kicsit helyretett. Világosra, a 24 órás pontra bő negyed óra előnnyel érkeztem, azonban a terveknek megfelelően ezt ott fel is használtam pihenésre. Közben megállapítottam hogy új 24 órás csúcsom van, ugye mondtam én hogy az a Sárvári 148km nem egy dicséretes eredmény. Ez a 164 sem sok, de ezzel itt elégedett vagyok. A maradék 50 km már nem tűnt soknak, úgy gondoltam bőven bele kell férnie a hátralevő 8 órába. Ebbe viszont belegondolni borzalmas volt, még nyolc órát pályán tölteni, nagyon rossz lesz. Elindulni minden megállás után egyre nehezebb volt, főleg miután elázott a lábam, és éreztem a vízhólyagokat a lábujjaim tövénél. Tehát az utolsó ötven kilométeren az hajtott, hogy minél előbb beérjek, minél hamarabb vége legyen a szenvedésnek. Rájöttem ugyanis hogy nem a futás fáj főként, hanem a talponlét, aminek annál hamarabb vége, minél gyorsabban haladok. Emlékeim szerint még itt is futottam a nagy részét a távnak, még a nagy zivatar sem bírt kizökkenteni. Persze azért elég nehezen jöttek a frissítőpontok, lehet hogy mégsem haladok túlságosan. Jól esett amikor az Akarattyán megszállt, tegnapi társam Tomi kijött hozzám, és sántikált velem néhány száz métert, közben a keménységemet firtatta. Elmondta hogy nem érzi rossz döntésnek, hogy kiszállt, szerinte nem bírta volna. A lényeg hogy nem bánta meg. Mentem tovább nekem még nincs vége, de egyre közelebb az is.
Azon gondolkodtam közben hogy az utolsó 10km-t megnyomom ahogy bírom, hogy szép vége legyen az egésznek. Így érkeztem a Füredi ponthoz, ahol már tényleg 10-en belül vagyunk. Itt azzal várt Betti, hogy nemrég haladtak itt át Farkas, meg Böki együtt, és sétáltak. Az leirthatatlan amit akkor éreztem. Az a két ember akikhez az eddigi legnagyobb futóélményem kapcsolódik, ugyanis velük tettem meg az utolsó néhány kört Sárváron az első 24 órás versenyemen. Újra velük, itt a Balatonon. Mondtam a Bettinek hogy mindegy hol járnak, és milyen gyorsan futnak, utolérem őket. Úgy indultam a pontról, mintha egy 5 km-es versenynek a rajtjából indultam volna, és kezdődött egy fájdalommentes, felemelő száguldás. Ami nem tartott sokáig, ugyanis néhány száz méter múlva megláttam a két társamat. Fel sem merült bennem hogy othaggyam őket, és próbáljak minél hamarabb beérni, az együtt megtett néhány kilométer, és a közös befutó mindennél többet ér. Főleg két ekkora Hőssel! Ezúton is köszönöm nektek! Így az utolsó pár kilométer kellemes társaságban, beszélgetve, belefutogatva, mégegyszer jól elázva telt. Közben sűrűsödött a tömeg, a már hazafelé tartó futók, szurkolók gratulációit fogadva értünk Tihany határába. Csapatunk itt bővült a társaim elé jött barátokkal, így az utolsó kilométerek nagyobb, jó társaságban teltek. Egyszer azt vettem észre hogy kísérőink leszakadnak, újra hárman maradunk, akkor észleltem hogy a kanyar után itt a cél. Bekanyarodunk, két oldalon a szurkolók oszlopa, tapssal fogadnak, és hárman kéz a kézben, átfutunk a célvonalon. Éppen fél hat előtt. Körbefutottam a Balatont.

A célban a gratulációk, fényképezkedés, érem, szalag átvétele, után sok idő nem maradt az eredményhirdetésig. Bettit megpuszilom, megköszönöm neki hogy teljesítettem, nagyon sokat tett hozzá, megküzdött érte ő is, ő még annyit sem aludt az elmúlt 32 órában mint én. Megkeresem a szállásadónkat, Lőw Andrást akinek ugyancsak sokat köszönhetek, tapasztalatával, tanácsaival sokat segített az elmúlt néhány hónapban, de beszámolói is nagyban hozzájárultak ahhoz hogy itt lehetek. Megölelem, és megköszönöm neki az az elmondhatatlanul sokat amit tőle kaptam.
És a példaképeim társaságában felmegyek én is a színpadra a teljesítők közé. Nem mintha közéjük sorolnám magam, de jó egy kicsit ott lenni velük. Köszönöm mindenkinek!