Most kaptam

Keys 100 Ultramarathon – három magyar résztvevővel

Megvolt Sárvár

Újabb kudarc. Előtte héten csökkentett kilométert, de mindennap futottam. Tudtam hogy ez nem feltétlen pozitívan járul majd hozzá a teljesítményemhez, de továbbra is próbálom tartani a mindennapi futást. A hirtelen jött 30 fok sem segített, de nem tudom arra sem fogni. Félideig körülbelül viszonylag jól, a terv szerint haladtam, utána azonban jött a szokásos lassulás. Utána egy darabig küzdöttem, de nem találtam értelmét, nem tudtam hogy mi van. Leültem a pálya hátsó részén a hűvösbe, kicsit átgondolni, hogy mi legyen. Azt gondoltam, lehet hogy sok nekem az ilyen hosszú verseny, fejben nem bírom ilyen sokáig ezt a megterhelést. Lehet hogy én alkalmatlan vagyok a 4-5-6 óránál hosszabb futásokra. Szeretnék az itt levő emberek közé tartozni, de sajnos alkalmatlan vagyok rá. Végül is természetes az, hogy kevesen bírják ezt, én sem tartozok közéjük. Nagyjából ebben állapodhattam meg, amikor el kellett döntenem, hogy mi legyen. Mit szeretnék most inkább csinálni?  Mit jobb ennél csinálni? Itt lettem bajban, felálltam és mentem tovább. Nem gyorsan, nem az eredeti terv szerint, de futást, és sétát váltogatva haladtam tovább. Végül is mi mást tudtam volna tenni?
Közben megismertem Tomán Edinát, akinek a története az utóbbi napokban nagy hatással volt rám. Elgondolkodtat, hogy látszólag mindenből pozitívan jön ki, mindent a hasznára tud fordítani. Én pont ellenkezőleg. Szóval a  futás ismét összehozott egy értékes baráttal.
Érdekes volt látni azt is, hogy a nálam sokkal tapasztaltabb, jobb futók, mint Steve, meg Miki, milyen könnyen el tudják engedni azt ami most nem megy, engem meg emészt jó sokáig. Miért nem tudom, vagy akarom ezt én is megtenni? Utána élvezhetném a versenyt, jól érezhetném magam. A verseny utolsó negyedében Steve-vel összeakadva, segített kiszámolni milyen tempó kell még a 100km-hez, és azt mondta ha fontos nekem, akkor nyomjam, meg lehet még, és nagyon szurkol nekem hogy meglegyen. Ez leegyszerűsítette a dolgot, eldöntöttem hogy akkor elindulok, és megcsinálom legalább a százat, mindenképpen szükségem van rá.
Így jutottam el 12 óra alatt a 100,923km-ig. Merészen 120 -at terveztem, reálisan főleg  ilyen melegben 110 felett valamivel elégedett lettem volna. Ez így, a tavalyi 106 után mindenképpen kudarc.
Ami megszépíti a hétvégét az a Kónya Ákossal eltöltött idő. Neki sem ment zökkenőmentesen, de kicsit jobban megismerni, és látni a küzdelmét mindenképpen ajándék. Ő a  világ egyik legjobb ultrafutója.
A másik pedig a Lubics Szilvi. Róla is tudtam mire képes, de még soha nem nézhettem így végig a világraszóló teljesítményét. Felfoghatatlan az ereje.Nem tudok rá mit mondani. És volt ideje engem biztatni. Felnőni hozzá lehetetlen, de legalább jó lenne méltónak lenni a a biztatására.
A verseny óta van egy pozitív élményem. Gondoltam úgyis keveset futok, újra kipróbálom a Vibram Fivefingers-t. 1-2 éve komoly izomláz jelentkezett a vádlimban miután benne futottam, és nem is éreztem igazán komfortosnak. Most azonban semmi. Két egymást követő nap is 6-6 km után semmi izomláz, és tetszett az érzés, jó volt benne futni. Terepen, és betonon egyaránt. Szóval nagyon jó lesz heti 1-2 alkalommal a rövidebb edzésekre. Erősíti is a lábat, és segíti is ha helyes futóstílust.
Két hét múlva megpróbálom a Keys100-at teljesíteni, és utána meglátom a továbbiakat. Lehet hogy tényleg nem kellene nekem erőltetni a hosszúakat, de az is lehet, hogy ha alulról építkeznék az eddiginél egy kicsit nagyobb türelemmel, akkor tapasztalatot szereznék, megerősödnék a hosszabbakra is. Futnom kell az biztos, kapom tovább a pofonokat és majd eldől mi lesz belőle.

Eredmény- tervek

Idén kipróbálok (-tam) egy új életmódot. Minden nap futok. Emellett tőlem idegen módon, belevittem egy kis tudományt is az edzéseimbe. Ez abból áll, hogy a futásaim végén egy egyenes 800 méteres szakaszt megnyomok amennyire bírok. Néha többször is. Szerintem ez nagyban hozzájárult, hogy a Vásárhelyi félmaratonon sikerült elérni a régi célomat, az 1:30-on belüli félmaratont. 1:27:34 alatt futottam, és bár a táv rövidebb volt néhány száz méterrel, hosszas számolgatás után megadtam magamnak a másfél órán belüli féltávot.

A mindennapi futásnak köszönhetően március huszadikán futottam az ezredik kilométeremet idén. Ez természetesen még soha nem sikerült ilyen korán.

Közben alakul az éves versenynaptáram is. Szóval nem túl sokáig bírtam verseny nélkül. Történt ugyanis hogy kaptam egy meghívást a bátyámtól a Keys100 -ra. Ez egy 160 km-es verseny Florida déli részen, jó melegben, és jó magas páratartalomban. Meglátjuk. Ehhez igazítva a többi versenyt, egy héttel előtte van a Terep Százas, így abból csak a felét merem bevállalni, az előtt két héttel meg Sárvár, így ott is csak a 12 óra. Egyelőre ezek vannak, jó lenne még az Ultrabalaton, de azzal egyelőre várok, meglátom milyen állapotban leszek addigra.

A Spartathlon már betelt, annak sikeresen ellenálltam szerencsére.

A futással kapcsolatban tehát tudtam pozitívumokat írni, valószínűleg még jobban ebbe menekülök. Az életem továbbra is vakvágányon, sodródok, teljesen elveszítettem az irányítást fölötte. Nem tudom mi lesz belőle, de addig is, nem tudok jobbat, mint futni.

A futás

megy. Eddig az évben minden nap futottam. persze nem mindig sokat, a pihenőnapokon csak olyan 5-6 km-t. Lehet hogy nagyon a szélsőségek embere vagyok. Továbbra sem tudom, hogy mi történik velem, de arra rájöttem hogyha nem futok se jobb. Ha futok, akkor meg minden nap, hátha akkor nem leszek gyenge. Nem tudom hogy meddig bírom így, remélem minél tovább. Persze így sem jön össze túl sok km, de talán több mint eddig. A két hónap úgy 740 km lett. Ezt még próbálom növelni, de nekem így sem rossz, főleg hogy benne volt a hideg, havas téli időszak. És nem vagyok egyedül, Runy kutya hű társam minden edzésen. Persze miatta inkább a kisebb 3 km-es erdei úton körözünk minthogy messzebbre merészkedjünk autóúton, de valamit valamiért. Szóval az életem nem egyszerűsödött, de futok ameddig bírok.

ilyen volt a tél 2012

Futok tovább

Igen, nincs mit tenni, futok tovább. Futni kell, nincs más. Hogy mi lesz belőle, nem tudom, megyek tovább egy úton, ami viszont már nem az mint tavaly ilyenkor. Elhatároztam, hogy írok valamit, legalább elmondom hogy futok tovább, de ezenkívül nem tudom hogy mit írjak. Sok pozitívum nincs bennem, ami bennem van azt meg nem merem leírni. Egyre többet, egyre nagyobbakat csalódok a világban, és az emberekben. Persze tudom, hogy ez főként miattam van, de nem tudok, nem is akarok másmilyen lenni. Csak igazságosan kritikus. Nem tudom függetleníteni magam, a tapasztalataimtól. Az egyre természetesebb hullámvölgy.

Pedig itt, és vele futhatok:

Bátyám

Hamarosan rajtol ezen. Szurkoljunk neki!

Írnom kell

Jó régen volt a Spartathlon, de az érzéseim nem sokat változtak. Csak egyre tisztábban látom. Hogy mi történt.? Elrontottam mindent. A tények kedvéért röviden. Korinthoszig jól haladtam, kicsivel a tervezett időn belül, és nagyon jól éreztem magam. Utána azonban kezdett fogyni az időm, de nem tudom hogy hogy. Nagyjából a szerpentin előtt pánikoltam be teljesen, és "döntöttem el", hogy nem fogok beérni. A Hegy után a záróbuszként működő rendőrautó csatlakozott hozzám valahol. Elég sokat mentünk együtt, és elég paraszt volt ahhoz, hogy teljesen kikészítsen, és az utolsó szikrát is kiölje belőlem. Az 57-es pontra zárórára értem, nem mentem tovább,nem bírtam, itt a vége. Nem csak a versenynek.

Nem tudom hol rontottam el. Nem vagyok olyan erős fejben mint szeretnék. Nem tudom hogy miért. Azóta sem tudtam helyretenni. Valaminek vége van, de azt sem tudom minek. Csak az a biztos, hogy vége, nincs második lehetőség.

Mellesleg így ez a blog is csak üres beszéd, egy nagyképű szájhős értéktelen írásai csupán. Sajnálom, nem így akartam.

Azóta sem tudok futni rendesen. Most jön a január elseje, megpróbálom akkortól mint a kezdők. Nem tudom mi lesz belőle. Azt tudom, hogy valami elveszett ott a Görög vidéken örökre.

Úgy látszik, hogy a futással kapcsolatos terveim, álmaim is mennek a süllyesztőbe mint az összes többi.

Áááá, sokkal durvább annál minthogy le bírjam írni.

Új sport!

Az elmúlt hétvégén debütáltam az új sportágban. :) (12:30-nál kb.)

9 óra a rajtig

Itt ülök a hotelben, vacsoráztam, készülök aludni. Elrendeztem mindent kívül-belül, úgy érzem kész vagyok a végső vizsgára. Nehéz volt az elmúlt néhány nap, de most minden a helyén van. Reggel elmegyek futni, és elfutok Spártába. Sokat vártam erre, és dolgoztam ezért. Most itt vagyok, elérkezett a tettek ideje.

"A szavak motiválnak, a tettek dominálnak."

Köszönöm ha gondoltok rám a következő 2 napban.

-12 óra

-4 nap

Közeleg az idő! A mai nappal a felkészülés végére értem. Ez a hét már így is főként a pihenésről szólt, egy szerdai rövid átmozgatást kivéve, hét közben nem futottam. A hétvégére viszont jutott két nagyon kedves rövid verseny is. Szombaton a Csongrád Szentes G-át futáson vettem részt, ami ugye a Tisza gáton halad, ami nagyon a szívem csücske. Itt 13 km-t futottam 1 óra alatt (1:00:25).

Vasárnap Kecskeméten futottam a félmaraton résztávját, 14 km-t 1 óra 10 perc alatt (1:10:07).

Mindkét versenyen kellemes kocogós tempóban mentem, nem siettem. Ennek ellenére Kecskeméten nagy meglepetésemre megszereztem első dobogós helyezésemet, hiszen a visszafogott tempó ellenére is a dobogó második fokára szólítottak a korosztályos bontásban. Persze ehhez kellett az hogy az legtöbb komoly futó a 21 kilométeren indult.

Mindkét versenyen nagyon jól éreztem magam, sok új ismerőst szereztem, sok baráttal találkoztam méltó lezárása volt a felkészülésemnek. Mindenki biztosított a támogatásáról a jövő héten. Néhány olyan ember is, akit eddig nem ismertem.

A jövőtől függetlenül nagy sikert értem el az utóbbi időben. A SPARTATHLONRA készültem. Én. Úgy gondolom jól sikerült. Legfontosabb, hogy teljesen egészségesnek érzem magam. December elején amikor elhatároztam hogy benevezek, úgy gondoltam hogy minimum két ezer kilométert kell futnom eddig, ami nem sok, de érzésem szerint én ennyit birok gond nélkül ennyi idő alatt, jelenlegi állapotomban. Ez mostanra januártól 2381 km lett, decembert is belevéve 2575. A minimális tervet bőven túlteljesítettem. Ez elég lehet.

Sokat tervezgettem mit fogok írni ebben a hozzászólásomban, most mégis nehéz folytatni. Nagyon kevesen tudják, hogy milyen fontos az nekem aminek most nekivágok. A teljesítés. Mindenkinek nagyon köszönöm, aki eddig segített az utamon.

Nagyon nagy törést jelentene ha ez most nem sikerülne. Beláthatatlan következményekkel. Nem hiszem hogy ez a blog folytatódna. Remélem nem ez lesz az utolsó versenyem. Ezek a dolgok talán egy kicsit most érthetetlenek, reméljük azok is maradnak, de szükségesek, mert én utána nem fogok magyarázkodni. Eddig még nem adtam fel futóversenyt. Csak a célba érés az elfogadható.

Most köszönök szépen mindenkinek mindent, elbúcsúzom, és kedden reggel elindulok. Remélem vissza tudok még ide jönni, legalábbis biztosíthatok mindenkit, hogy mindent megteszek érte.

A taktikám hasonlóan egyszerű mint a Balatonon volt. Eljutni SPARTAba mindenáron.

Idemásolok két linket, ahol remélhetőleg elég pontosan lehet követni a versenyt. Az első a hivatalos oldal, ahol fent lesznek az élő eredmények:

http://spartathlon.gr/participants.html

A másik pedig egy fórum, ahol hozzáértők, szurkolók osztják meg egymással a friss információkat, és ahonnan a sok-sok szurkolás érkezik hozzánk:

http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9115721

Ha még lesz időm, lehetőségem lehet hogy a verseny előtt, friss információkat, érzéseimet bejegyzem.

Támogató- NATURE'S EMPORIUM

A bátyám is fut. Már túl van két 50 kilométeres versenyen, és benevezett élete első 24 órás versenyére. Megfertőződött. Kint az Államokban találkozott egy régi baráttal, aki azóta már ugyancsak fut, így gondolom nem nehezen terelődött a szó rám és a Spartathlonra. Mindketten nagy érdeklődéssel várják. Ez az ismerős srác, Jani, egy healthy food store- ban dolgozik, Kanadában, mondta hogy ott a boltban sokan futnak. A főnők nagy futóbarát, megkérdezi hogy nem tudnának-e valahogy támogatni engem. Tudtak. Kaptam egy csomagot, Kanadából, egy számomra ismeretlen feladótól. Én. Csupa hasznos dolgok futóknak. Gélek, porok, tabletták, energia, és táplálékkiegészítők. Poló, és sapka a cég logójávak.

Csak mert színpatikus nekik amit csinálok, és megtehetik. Addig nem hittem el, ameddig meg nem jött a csomag, de megjött. Ezúton is köszönöm Janinak, és a munkahelyének. Jó lenne egyszer valahogy meghálálni. Az a baj, hogy arányosan esély sincs rá, annyira sokat jelent ez most nekem.

Szóval valahol Kanadában van egy bolt, akinek a tulaja úgy gondolta hogy segít nekem, a Spárta felé vezető utamon. Nekem, itt Magyarországon.

KÖSZÖNÖM!

Ultrabalaton, ahogy Tomi látta

Mivel Zoli megkért, gondoltam írok egy pár sort arról, hogy hogyan is éltem meg ezt a versenyt. Mivel a CCC-re idén nem sorsoltak ki, nekem ez volt az év versenye. Tavaly Balatonboglárig bírtam Zolival futni, ott egészen egyszerűen kikapcsoltam, és nem bírtam tovább menni. Lehetne ki fogásokat keresni, de akkor úgy álltam ki, és hagytam őt segítség nélkül, amire nem sok magyarázat van. Így be kellett bizonyítanom, hogy lehet rám számítani. Azt tudtam, hogy idén a teljesítéssel nem lehet baj, hiszen sokat készültem. Az igazi kihívás az volt, hogy 106 km-t kellett futni két részletben, ráadásul úgy, hogy kb. 5 óra pihenő volt a két rész között.
Szóval, pénteken megtörtént a rajtszám átvétel, még egy utolsót egyeztettünk, ahol megbeszéltük, hogy Zoliék nem jönnek a rajtra, majd valahol út közben találkozunk. A reggel hatórási rajtot választottuk, mert, hogy akkor még nincs olyan meleg, és hogy többet tudjunk világosban futni.
A rajt utáni kilométerek jól teltek, úgy éreztem, hogy viszonylag egyenletesen tudok haladni a dombos részeken is. Zoli a lelkemre kötötte, hogy ne töltsek sok időt a frissítő pontokon, és persze én sem akartam sok időt elvesztegetni ott, így ettem, ittam, és indultam is tovább. Még a rajt előtt beszélgettem három hölggyel- az egyikük férje egyéniben futott-, akikkel a váltásig többször találkoztam, és akik hatalmas lelkesedéssel szurkoltak minden egyes alkalommal, amikor megláttak. Nagyon jól esett a biztatásuk.
Dörgicse környékén arra lettem figyelmes, hogy valaki kiabálva, elszántan buzdítja a futókat, aztán egy kanyar után láttam, hogy Zoli az. Pár szót beszéltünk, örültem, hogy ott voltak, mondta, hogy jó az időm, (ez kicsit megnyugtatott), ettől egy kicsit könnyebben ment a futás megint, főleg úgy, hogy Bettivel pár kilométerenként megálltak, bíztattak.
Közben egyre melegebb lett, de szerencsére még mindig meg vannak azok a régi, jó kék kutak a falvakban, így ott mindig be tudtam vizezni a sapkámat, és frissíteni magamon. És persze a frissítőpontok is el voltak látva mindennel, ami csak kell. Egy másik futóval elég sokáig egymás mellett mentünk, mondta, hogy ő egyéniben megy, én mondtam, hogy mi párban. Kérdezte, hogy hogyan osztottuk el a távot, mikor mondtam, hogy fejenként kétszer 53 km-t futunk, mondta, hogy akkor fájni fog a második. Mondtam, hogy tudom, és hogy készülök is rá. Ezen aztán elnevetgéltünk, beszéltünk még pár szót, majd további jó futást kívánva egymásnak, folytattuk az utunkat. Pár kilométerrel a váltópontunk előtt, aztán Zoliék előre mentek, hogy rá tudjon hangolódni a versenyre egy kicsit. Itt éreztem először, hogy kezdek lassulni, viszont ekkor ért utol Lőw Andris,- aki hideg vízzel meglocsolt egy kicsit, ami nagyon jól esett- és mondta, hogy tartsam vele a tempót. Megpróbáltam, és kb. 100 méterig sikerült is ez. A váltóponton aztán egy gyors csere Zolival, és jöhetett a pihenés. Zoli nem igényelt segítséget, így nem kellett sietnünk a következő pontra. Az első öt óra hamar eltelt, jó érzés volt tudni, hogy még egyszer ennyit kell majd futni. Persze az összes kétséggel együtt, hogy hogyan is fog ez majd menni. Nyújtottam, próbáltam pihenni, és amennyit lehetett mozogni, hogy minél kevésbé merevedjek le. Bettivel közben felváltva vezettünk,- ő tartott tőle, hogy ez fárasztani fog engem- én úgy éreztem, hogy ez az aktív pihenés jobb volt, mintha csak egy helyben ültem volna. Zoli továbbra is nyomta keményen, így amikor közeledett az idő, előre mentünk a váltópontra. Itt próbáltam szembe nézni azzal a ténnyel, hogy még tényleg mekkora táv vár rám. Éreztem, hogy a lábaim merevek egy kicsit, és mondtam is Zolinak, hogy valószínűleg nem fogom tudni tartani a tempót. Az első pár kilométeren,- a pihenés alatt elfogyasztott ételnek-italnak köszönhetően- eléggé szúrt az oldalam, és nehezen tudtam levegőt venni. Viszont amikor ez elmúlt, azt éreztem, hogy meglepően simán ment a futás. Itt még egyszer találkoztam Zoliékkal, mondták, hogy előre mennek az utolsó váltóhelyre. A boglári frissítőnél egy ott dolgozó ismerőssel beszéltem pár szót, aki mondta, hogy egész jól tartom magam. Az első 20 kilométeren így is éreztem. Viszont az utána következő 3-4 kilométeren úgy tűnt, hogy nem akar csökkeni a táv. Mintha egy helyben futottam volna. Ekkor egészen lelassultam, és a gondolataim is kezdtek szétcsúszni egy picit. Nagyon zavart, hogy nem tudtam tartani a tempót, és hogy sokkal lassabb voltam, mint amire számítottam. Aztán a következő frissítőnél a semmiből feltűnt édesapám, és unokatestvérem. Reggel édesapám vitt át a rajtra, és jött is velünk jó darabig, de én úgy emlékeztem, hogy korábban már elköszöntünk egymástól. Mondta, hogy ez így is volt, de meggondolták magukat, és most itt vannak. (Ő az, aki mindig csak átvisz a rajtra, aztán váratlan helyeken, a Balaton túlpartján újra, és újra felbukkan). Ez a segítség igazán jókor jött, így legalább ezt a lassabb tempót tartani tudtam. Amikor telefonon beszéltek Zolival, kértem, hogy mondják meg neki, hogy a vártnál jóval később fogok odaérni a váltásra. Mondta, hogy nem baj, csak menjek, ahogy bírok. Az utolsó pár kilométeren már teljesen egyedül mentem, ekkor már szerettem volna minél hamarabb váltani. Amikor ez megtörtént, leültem, és akkor éreztem először, hogy most nem fogok tudni felállni. Itt megjelent anyukám is, készült pár fotó, és most már nem csak, hogy nem bírtam felállni, de a vakuzástól nem is láttam. Viszont boldog voltam, hogy sikerült az, amit elterveztem. Folyamatosan végigfutni, csoszogni a távot, csak a frissítőkön rövidebb időre megállva. A következő pár órát az autó hátuljában kiterülve töltöttem el pihenéssel. Tihanyban aztán Zoli elé gyalogoltam, hogy együtt fussunk be a célba. Nagyszerű érzés volt, életem legjobb versenyén, a legjobb csapattárssal. Ott és akkor az sem érdekelt volna, ha harminc óra alatt érünk célba, mert tudtam, hogy mindent megtettünk, hogy minél jobban szerepeljünk, és hogy számíthattunk egymásra. És ebbe a csapatba bele tartozik Zoli barátnője, Betti is, aki rengeteget segített nekünk végig a verseny alatt. Zoli a végén azt mondta, ha jövőre elindulok egyéniben, akkor kísérni fog biciklivel. Most erre mit mondhattam volna egy olyan embernek, aki a Spartathlonra készül? Elkezdtem készülni…

Cikk a KESPORT-on

Nemrégiben megjelent rólam egy kis cikk a kesport.hu -n.

Ultrabalaton 2011

Elnézést kérek mindenkitől, de ez a beszámoló most nehezen ment. Tőlem megszokottan, így ez is rendhagyó beszámolócska lesz. Tehát az előzetes terveknek megfelelően két fős váltóban vágtunk neki Tomi cimborámmal. Ez volt az első váltó versenyem, amikor nem csak magáért fut az ember, hanem valaki másért is. Négy egyenlő részre osztottuk a távot, Tomi jobban bírja a dombokat, ezért övé az első és a harmadik negyed, enyém a második, és a negyedik. Legmerészebb tervként meghatároztuk a 20 órát. Azt gondoltam, talán lehetséges. Nem így lett, de már hozzászoktam, hogy nem sikerül a legmerészebb időterv. A hat órási rajthoz esélyünk sem volt Fenyvesről odaérni, ezért elindultunk a mezőny elé szemből. Nagyon érdekes volt látni a teljes élmezőnyt. Érdekes módon teljesen embereknek tűntek, pedig tudom, hogy teljesen ember feletti amit csinálnak.

Dörgicse és Köveskál közötti ponton vártuk be a mezőnyt először, jó volt látni hogy jön mindenki a helyén. Időben jött Tomi is minden gond nélkül haladt tovább. Jó volt látni az elszántságát, és azt hogy nem kellett továbbtessékelni a pontról, késlekedés nélkül haladt tovább. Jó volt azt érezni hogy egy csapat vagyunk, ő is fut értem is , nem csak fordítva. Természetesen tudtam előre hogy vele nem lesz gond. Ezidőtájt fogalmazódott meg bennem, hogy a célidő tervünk az nagyon szoros, nem valószínű hogy meglesz, ezért Tomi idejével nem is foglalkozom, biztos vagyok benne hogy megtesz mindent a minél gyorsabb haladásért. A saját szakaszaimon megpróbálom tartani a 20 órának megfelelő tempót, ameddig bírom.

Köveskáltól próbáltuk valamennyire kísérni Tomit, és az előtte levőket, Edericsig, az első váltópontunkig. Ide, nagy örömömre Tomi Andrással együtt érkezett, így ismét együtt futhattam vele egy kicsit. Csapatunk egyébként 5:10:59 el váltott az 53,8 km-es pontnál, ami már 10 perces késés az időtervünkhöz képest, azonban erre a dombok miatt számítottam is, az előzetes tervek szerint ez ledolgozható a síkon.

Elindultam a saját első szakaszomra. Az órát szigorúan figyelve próbáltam tartani az 5 órán belüli szakaszhoz szükséges tempót. Ekkor már éreztem hogy ez gyors lesz, nem fog menni végig, de elhatároztam, hogy nem lassítok, ameddig bírom, ezt kell tartani. Jól ment, gyors frissítésekkel, kellemesen telt a szakasz, és meglepetésre ezen a szakaszon bírtam végig a tempót, és 4:58:07-es idővel útnak indítottam ismét Tomit. Ekkor ugye 10:09:06 -nál járt az óra, 106,8 km-nél, tehát tisztán látszott hogy a 20 óra számunkra elérhetetlen.

Az indulásnál mondta Tomi hogy fáradt, nem lesz gyors, mondtam hogy nem is számít menjen ahogy érzi. Mivel fogalmam sem volt hogy mi lesz a rám jutó negyedik szakasszal, mert természetesen én sem voltam jó állapotban, egyeztettem a Tomit kísérő csapattal, és én előrementem megpróbálni összeszedni magam. Ez abból állt, hogy megettem egy nagy tál krumplistésztát, utána derékig belementem az eléggé hideg Balatonba, ahol 15-20 percig hűtöttem a lábaimat, és a maradék időt a kocsiban pihenéssel, alvással töltöttem.

Ahogy eljött az idő, átöltözés, és elég bizonytalan érzésekkel vártam hogy megjöjjön Tomi, és elinduljak. 16:28:41 -es idővel váltottunk, de akkor és ott, már nem volt energiám számolgatni, tudtam hogy már én sem bírom tartani a kitűzött tempót, nem nagyon érdekelt a dolog, csak legyen vége. Azonban néhány méter megtétele után meglepően könnyűnek éreztem a futást, még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg megpróbálom tartani a tempót. Ez a jólét körülbelül 10 kilométer után elmúlt, világossá vált, hogy nem megy. Az utolsó 30 kilométer igazán szenvedősre sikeredett. Nem voltam jól, bár nagy bajom nem volt, egyre nehezebb volt magam rávenni a futásra. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy talán sok volt tavasszal a hosszú verseny, kicsit alábbhagyott a motiváció, ami a mindenáron haladáshoz nekem nagyon kell. Egy barátom azt mondta erre hogy "elfogyott a spiritusz". Ez történt. Ez az a dolog ami nekem szeptember végén nagyon kell, addigra jó sokat kell összegyűjteni belőle, de akkor viszont már nem fér bele az augusztus végi CCC, a Mont-Blanc körül. Ekkor ott elhatároztam, hogyha nem jön közbe valami változás, akkor nem megyek a CCC-re.

Megértettem a helyzetet, elfogadtam, erősödök, és készülök tovább a nagy cél felé. Csak ez így nem méltó egy váltófutásra, ahol nem csak magamnak teljesítek. Szerencsémre Tamás elég jól ismer, megért, és neki sem voltak hatalmas céljai ezzel a versennyel, így ebből nem lett probléma. Ezekkel a gondolatokkal értem Tihany határához, ahol várt a csapattársam, és együtt futottunk be a célba.

Tihany előtt történt még egy érdekes, és örömteli eset, amikor Farkas jött szembe velem futva. Mondta hogy 20 órán belül beértek Bélával, akit végigkísért kerékpárral, majd elindult szembe futni a mezőnnyel, hogy az ismerősöket buzdítsa. Ilyenkor megfordult, és mindenkivel futott a cél felé is néhány percet. Ehhez nem nagyon lehet mit hozzáfűzni úgy gondolom. Ja, és egyébként mivel inkább egy barátjának segített, nem indult a versenyen, pedig szeretett volna, ezért néhány nap múlva egyedül körbefutotta a Balatont...

Tehát mi csináltunk egy szép, közös befutót, a SzikLes csapat 22:49:30 alatt futotta körbe a Balatont.

Nehéz volt, jól éreztük magunkat, kell ennél több? A végén bocsánatot kértem Tomitól, mondta hogy nincs miért, Ő igazán jól érezte magát. Úgy gondolom hogy egy igazán értékes barátság erősödött itt meg még jobban. Itt szeretném megragadni az alkalmat hogy megkérdezzem nem írna-e néhány gondolatot ő is e versennyel kapcsolatban? Szívesen kitenném ide.

A jövő egyelőre csak október 1-ig érdekel, de remélem hogy nem ez volt az utolsó Ultrabalatonom.

A TŰZ KAPUI

Itt az idő hogy újra elolvassam A TŰZ KAPUI című könyvet, Steven Pressfield -től.

Egyre közelebb az én csatám.

35

A rajtszámom. Indulhatok a Spartatlonon. Ezzel kicsit megváltozott az életem. Mostantol még erősebben meg kell tennem mindent hogy eljussak Spartaba.

Közben rendesen elmaradtam a blogírással. Sok minden történt, de mindenképpen ez a legfontosabb. Lezajlott az Ultrabalaton, két fős váltóban, de erről megpróbálok íni egy külön posztot.

Előtte pedig egy 10km-es verseny itt Kecskeméten, ami különösen kedves volt számomra több okból is. Az egyik, hogy az utcánkat is érintette az útvonal, nagyon elérzékenyültem, ott futottam, ahonnan indultam, ahol járni tanultam. Közben azonban elég hosszú utat megtettem.

A másik fontos dolog, hogy egy versenyen indulhattam a két kecskeméti példaképemmel Kónya Ákossal, és Szalóki Robival. Akik ismét bizonyították nagyságukat, és ezen a számukra igazán rövid távon egymással nagyot meccselve fej-fej mellett néhány másodperc különbséggel a 2-3 helyen értek be. Magamhoz mérten nekem sem sikerült rosszul ez a verseny, 42:16 alatt teljesítettem a körülbelül 10 km-t. Ez egyébként egyéni csúcs lenne, ha meg lett volna a 10km, de az én mérésem szerint nem volt meg, tehát nem az, de nincs is jelentősége. Majd egyszer 40 alatt.

a nagyok társaságában

Szóval a térdem rendben, egészséges vagyok, mostantól teljes koncentráció a Spartathlonra.

Terep Százas 2011

Kellene valamit írnom erről a versenyről is. A térdem kicsit megfájdult, a Vadállókövek felé vezető úton, ezért azóta nem nagyon futok, így az íróakarókámmal is baj van. Szokás szerint nagyon nehéznek éreztem, 60-70 km után úgy éreztem egyáltalán nem haladok, nekem nem ez a futóverseny. Azért jó volt, szenvedtem nagyon, sokáig, a táj gyönyörű, remek emberekkel lehettem, a szervezés hibátlan, mi kell ennél több!? Ha egy kicsit erősebb lennék, az sokat javítana, de majd eljön annak is az ideje. Ez most egy megfelelő edzés, állomás volt.

Viszont szereztem egy nagyon érdekes tapasztalatot. Történt ugyanis, hogy 90km környékén eltévedtem. Meggyőződésem, hogy Pilisborosjenő előtt, amikor egy Y elágazásnál jobbra kellett térni nem volt látható jel, így én mentem tovább egyenesen a faluba. Mentem talán 500 métert mire annyira elbizonytalanodtam, hogy megnéztem a telefonomon levű elmentett útvonalat. Ezen láttam hogyha a szélső utcán végigmegyek, utána ki tudok menni a falu mellett levő párhuzamos útra ami a helyes irány, és egyébként a kék jelzés is. Kiérve visszanéztem, és nem láttam pontot, reménykedtem hogy nem volt ezen a kihagyott rövid szakaszon. Azonban nemsokára az út elhagyta a falut, be az erdőbe, és ekkor fokozatosan eluralkodott rajtam a teljes elkeseredés, mivel azt hittem hogy kihagytam a pontot, hiszen elhagytam Pbjenőt, ahol lennie kellett volna az itiner szerint. Ez olyan lassan történt (eltávolodtam annyira), hogy nem éreztem magamban annyi erőt, hogy visszamenjek megkeresni. Elkeseredve hívtam Bettit, hogy kihagytam egy pontot, nem sikerült teljesíteni a versenyt, ez az első föladott versenyem, bebizonyosodott hogy alkalmatlan vagyok erre is, többet nem indulok futóversenyen. Elmondtam neki, hogy ha a cimborám, csapattársam ragaszkodik hozzá, akkor az UB-n még elindulok, mert megígértem, de az lesz az utolsó. Ijesztő volt ezekkel szembesülni, halálosan komoly volt. Így is történt volna. Szerencsére azonban visszakanyarodtunk még valahogy a falu mellé, és egyszer csak megjelent a pont. Furcsán néztek rám Ernőék, amikor az első kérdésem az volt, hogy hol vagyok. Itt is tapasztalt kezekbe kerültem, gyorsan helyreraktak, és indulhattam befejezni a versenyt. Nagy megkönnyebbülés volt. Végiggondoltam sok mindent, szembesültem vele, hogy igen, ez vagyok én, óriási tétje van ezeknek, még nagyobb mint gondoltam. Szerintem ott az eső elmosta a megfelelő jelölést, legalábbis én meg vagyok győződve, hogy megfelelően elővigyázatos, figyelmes voltam végig. Ott hibáztam, főként a tapasztalatlanságom miatt, hogy nem fordultam vissza az első alkalommal megkeresni a helyes utat. Ezek szerint legközelebb azt kell tennem, ugyanis hatalmas a tét, nem szabad kockáztatni. Sajnos a verseny után nem volt erőm visszamenni, és megnézni a jelet, persze én hibázhattam, ha a mezőny nagy része megtalálta a helyes utat. Mondjuk nem sokan voltak már utánam, és az eső után. Persze nem is a jel volt itt a lényeg, vissza kellett volna mennem. Most szerencsém volt. Óvatosnak kell lennem, valószínűleg az első feladott versenyem lesz az utolsó futóverseny amin indulok.

A rendezés ettől eltekintve tökéletes volt, minden az előzetes információk szerint, és a frissítőpontok személyzete mintha csak miattam lett volna ott. Kivétel nélkül, mindenhol.

Azóta várom hogy teljesen megjavuljon a térdem, elvileg még tudom tartani a tervet, tehát egyelőre még tovább az úton.

Terep Százas 2011 (100km): 15:33:42

Mátrabérc Terepfutás 2011

előtte

Bebizonyosodott, hogy ez volt az első igazi terepversenyem. Nagyon nehéz volt. Ez nem az én műfajom. Az a néhány verseny, amin voltam eddig, és terepnek hívtak, nem ez a kategória. A Kékesig kétszer eléheztem kiszáradtam, pedig még a kézi kulacsot se akartam vinni. Ha nem vittem volna, nem tudom meddig jutok, a Kékesig biztos nem. Utána azonban rájöttem hogy nem csak ez volt a baj, a rendszer elvileg helyreállt, de haladni ezután sem haladtam. Gyenge vagyok még ehhez. Egy bokaficam után, még a kiszállás is eszembe jutott, pedig ilyen nem sűrűn fordul elő velem. Szerencsére nem történt nagyobb baj, mentem tovább. Jött Athosz és Csanya, és elkezdtek kihúzni a gödörből. Nem nagyon sikerült nekik, Athosz valahol elkeveredett tőlünk, de szerencsére Csanya nem adta fel, és húzott egészen a célig. Egy igazi Úr. Köszönöm szépen, nagy élmény volt. Sőt a Muzsla után már majdnem jól is esett, bírtam futni. Valamivel kilenc órán belül beértünk, még nem tudom pontosan.

Rendben van, elégedett vagyok. Teljesítettem, kihoztam magamból ami bennem volt, fájt eléggé. Ott még azt gondoltam soha többé ilyet, és bár a síkfutás hozzám sokkal közelebb áll, most már azért nem így mondanám. Jó lenne néha futkosni ilyen körülmények között, és lehet hogy ebben is tudnék fejlődni.

utána

Jó, hogy kicsit közelebbről megismertem a versenyt szervező embereket. Sokat nem tévedtem a megítélésükkel kapcsolatban. Talán az egyikőjük volt egy hajszálnyit pozitív meglepetés. Nem értem honnan veszik a nemzetközi színvonalú jelzőt, és hogy merik használni. Erre a munkára nagy hiba arcoskodni a fórumon. Nem sok időpontot sikerült tartaniuk. A versenyt megelőző napi rajtszámfelvétel a hét helyett kilenc körül kezdődött, de amikor megérkeztek akkor Oli szimpatikusan megjegyezte hogy három ember miatt miért kellett neki ennyire sietni. A rajt kilenc helyett kilenc után tíz perccel volt, úgy, hogy előtte bemondták hogy negyedkor lesz, mindenki menjen nyugodtan addig a dolgára. Amint hallottam az első frissítőpont lekéste az élmezőnyt, így ők mentek Kékesig a beígért víz nélkül, volt akinél ez komoly problémát okozott.

Az már lehet hogy csak az én szubjektív véleményem, hogy a mezőny végével már nem mindig törődtek a pontokon, és a célban. Például amint hallottam sör a célban csak az élmezőnynek járt. Nekem meg utána kellett járnom hogy kapjak pólót, és hogy leadhassam a dugókát. Nekem úgy tűnt hogy a társaságuknak, barátaiknak, és egy bizonyos szint felett teljesítőknek szerveztek egy versenyt, rájuk biztos odafigyeltek, de a többiekre nem igazán. Furcsa hogy a fórumon nem nagyon jelenik meg negatív kritika. Mindegy, helyreraktam, nekem ettől függetlenül tetszett a verseny. Legfeljebb nem megyek többet e csapat által szervezett rendezvényre. Ja, a pálya jelölés szerintem tökéletes volt, nem volt sok felesleges festés, de egyszer sem bizonytalanodtam el.

Azért a T100-at átgondolom.

Mátrabérc Terepfutás 2011 (58,5km): 8:53:08

Sárvár 2011

Megvolt Sárvár. 12 órás. Ismét a karrierem egy újabb csúcspontja. No nem az eredmény, vagy a teljesítményem miatt, bár arra sem lehet különösebb panaszom, hanem mert sikerült vagy 6 órát együtt futnom az egyik nagy példaképemmel, Lőw Andrással. Ennél nagyobb dicsőség számomra kevés van. Nagyon szépen köszönöm!

A célom a 110 km volt, ennek megfelelően kezdtünk, talán egy picit gyorsabban. Ahogy nézem, nem is picit, hiszen 6 óránál majdnem 59 km-nél tartottam, amikor nem bírtam tartani tovább a tempót, picit lassultam, lemaradtam Andrásról. Ezután egyre nehezebbé vált a dolog, fokozatosan megtörtem, nagyon vártam a végét. A három éve használt típusú, és méretű cipőmet kinőttem, egy nagyon vékony talpú versenycipőm volt ami nem nyomta a nagy lábujjamat, így vagy 5 órát számomra nem elégséges csillapítású cipőben köröztem. Ez véleményem szerint a teljesítményemet nem befolyásolta, viszont a közérzetemet igen. Tehát fokozatosan átálltam a 100 km-es minimálisan meghatározott cél elérésére. Persze András közben folyamatosan biztatott, hogyha összekapom magam meglehet a 110, de arról már lemondtam, elfogadtam, hogy ahhoz gyenge vagyok. Reálisan nézve elégedett lehetek, a minimálisan kitűzött cél megvan, közben nem álltam meg, nem ültem le, ez is célom volt közben, bár lehet hogy nem így volt a leghatékonyabb, de úgy gondoltam ezt most így kell végigcsinálnom. És nem mellékesen sikerült belül lenni a korinthoszi szintidőn. A végén még volt erőm, Kónya Ákos két évvel ezelőtti utolsó körére gondolva, egy gyors örömkörre, ami annyira jól sikerült, hogy kettő lett belőle, körbeértem még egyszer, így két 4:30 körüli, nagyon boldog körrel zártam az első 12 órás versenyemet.

A hangulat ismét felemelő volt, nagyon szeretek ott lenni, a sok barát között. Gratulálok Combnyak barátomnak, akivel együtt lépegetünk ugyanazon az úton, nagyon szépet ment a 24 óráson, csakúgy mint Bükki Farkas, aki bejárta, kijelölte, és mutatja nekünk az utat.

Gratulálok mindenkinek, nagyon szép eredmények születtek, mindkét pályacsúcs megdőlt a 24 órán. Sajnálom akinek nem sikerültek a tervei, jó-néhány jó teljesítményt sérülés akadályozott meg, nekik mielőbbi gyógyulást.

Köszönöm Gyuláéknak a szervezést, sajnálom hogy a tízből nekem csak a második volt, de remélem lesz alkalmam javítani még az arányt. Köszönöm a szurkolást mindenkinek, úgy érzem egyre többen vannak akik szurkolnak nekem. Természetesen ismét köszönet illeti legfőbb szurkolómat, segítőmet, társamat, Bettit ismét sokat tett értem.

Áthaladtam egy állomáson, minden a tervek szerint, folytatom az utam.

Sárvár 12 órás 2011: 106,2671 km

Újra itt

Kicsit összefoglalom az elmúlt néhány hónapot. December közepe táján újrakezdtem, magamhoz képest elég keményen.(jan 261, feb 217 km) Február végére eléggé elfáradtam, kétségbeestem. Nem megy, mi lesz így?

Elhatároztam, hogy márciust kicsit lazábbra veszem, hátha segít. Márciusban ritkábban futottam, de inkább hosszabbakat, ennek köszönhetően meglett a mennyiség, (214km) csak több pihenőnappal. Közben volt néhány igazán jóleső, ígéretes futásom.

Szóval nehezen indult, de tartom magam a tervhez, miszerint a szeptember végi célversenyig 2000 km-nek össze kell jönnie idén. Nem sok, de többet nem bírok, ennek elégnek kell lennie.

Közben alakul a naptár is, április 16-án megkezdem a versenyszezont a Sárvári 12 órással, utána ápr30 Mátrabérc, máj14 T100 , jun25-26 Ultrabalaton 2 fős váltóban, aug26 CCC. Ezekre már be vagyok nevezve, melléjük jön még néhány rövidebb táv.

Tehát minden rendben, várom Sárvárt.

Alku

Megalkudtam magammal. Ugye azért vannak a példaképek, hogy higgyünk nekik, kövessük őket. Ha elfogadják a nevezésemet, elindulok. Még mindig úgy gondolom, mint az előző posztban, és kicsit ütközik az elveimmel, de szükségem van rá. Talán ez a tapasztalat is kell hozzá, hogy igazoljam az elveimet. És majd valahogy segítünk a gazdátlan kutyáknak is...

Drága Combnyak barátom! Örülök, hogy veled együtt vághatok neki ennek az útnak. Nagy megtiszteltetés. Remélem jól átgondoltad, bízom a döntésed helyességében, de nem szeretném ha bajod esne. Ne értsd félre, tudom hogy képes vagy rá, de a nevedben szereplő testrészed állapotát csak te érezheted.

Az elszántságunkra nem csak ott lesz szükségünk, ha azon múlna sima ügy lenne. Abban nagyon jók vagyunk. Már mostantól használnunk kell. Fogjuk meg egymás kezét, és induljunk neki. Amikor a legkevesebb a kedvünk, vagy a legrosszabb az idő, vagy a legnagyobb az emelkedő, gondoljunk a másikra, és mosolyogva dobjunk rá egy lapáttal. Szerintem együtt könnyebb lesz. További jó utat.

A kellemes meglepetés még az lenne, ha kiderülne, hogy a "szokásos" befutópartnereim is beneveznek.

Ismét egy túlértékelt álom

Szóval a Spartathlon. Amióta ismerkedek a futással, ez a cél, a legfőbb álom. Régóta akarom nagyon, mostanra úgy érzem meg bírnám csinálni, elhatároztam hogy benevezek. Már el is küldtem a nevezési lapot. Azonban az új nevezési lappal ért egy kicsi meglepetés. A nevezési díjat felemelték 250 euróról 400-ra. Tavaly túljelentkezés volt, azt mondták, beérkezési sorrendben fogadták el a nevezéseket, amennyit lehetett. Idénre ezt megspékelték az áremeléssel, követve a piac általános, de számomra gyűlölt szabályát. Ha a rendelkezésre álló mennyiséget elkapkodták ennyiért, akkor emeljük az árát majdnem a duplájára, azt is megveszik. Ezzel nem is lenne ekkora bajom, ha nem erről lenne szó. Ugyanis az volt az egyik nagyon vonzó tényező eddig, hogy híresen nonprofit rendezvény, emiatt nincs díjazás sem, egyenlő esélyek stb. Erre úgy szelektálják a nevezőket, hogy a szegényebbeket kiszórjak. Megérteném, és nem főként azzal van a bajom, hogy drága, értem én, hogy sokat adnak a pénzért (szállás, étkezés...), de ekkora emelést nem indokol semmi, csak az az elv, hogyha megveszik ennyiért is akkor ne adjuk olcsóbban. Még hogy nonprofit szervezet! Jellemző hogy Angliából származik ez a jó kis nonprofit szervezet. Egy igazi angol katona nyomán. Ezt kövessem?

Ha mindezt azonban nem vesszük figyelembe, akkor is rohadt sok az a 400 euró. Most amikor próbálok olyan életre berendezkedni, hogy minél kevesebb szerepe legyen a pénznek, azt kérik hogy fizessek ennyit az álmomért. Más szóval dolgozzak x napot csak ezért, egy olyan munkával, amivel egyébként is ezt a romlott elméletet építem. Tegyek plusz 150 eurót a zsebükbe, amikor emberek, és állatok halnak éhen, fagynak meg körülöttünk. Ennyi pénzből egy állatmenhely több hónapig elvan.

Úgy látszik, az összes többi után, ezt az utolsó álmomat is szépen el kell engednem.

Nem mondom hogy biztosan nem indulok, nem most kell eldöntenem, ha most kellene valószínűleg nem mennék. Lehet hogy ez az utolsó év, amikor még viszonylag könnyedén ki tudnám fizetni. Ez a bejegyzés is hitelesebb lenne, ha már teljesítettem volna. Sokan szeretnénk bekerülni abba a néhány száz emberből álló társaságba, akik teljesítették már ezt a világ egyik legnehezebb kihívását, de lehet hogy ez is csak egy e-világi hamis érték.

Jó lenne, ha lennék olyan erős, hogy minden verseny nélkül is bírnék ennyit futni.

BUÉK- évértékelő

Kicsit megkésve, de Boldog Új Évet kívánok minden idetévedt olvasónak!

Eltelt a második teljes év is mióta futónak érzem magam. Elég ellentmondásosra sikeredett. Nem indult túl jól, az év elején sérülésekkel küzdöttem, de aztán a Thames Trot 50 verseny helyrerakott február elején. Utána is küzdöttem egy kicsit, de ott azért kiderült hogy nincs nagy gáz. Ezután, és ezzel együtt is az első félév igazán sikeresnek mondható. Így visszagondolva. Volt egy nagy célom, ami nekem igazán nagy cél, mindent ennek alárendelve csináltam, és a végén, úgy gondolom, tökéletesen teljesítettem az UltraBalatont. Sárváron nagyon nagy élmény volt futni, és bár az eredményre nem vagyok igazán büszke, de az előtte is a tervezett útnak csak egy közbenső állomása volt, nem a végcél. Így nézve nincs vele semmi baj, az egész út tökéletes volt, élveztem is. Lesz még olyan 24 órám ahol az lesz a cél.

A második félév, a gerinc problémám miatt, elég futás mentesre sikeredett, nem is éreztem jól magam. Júliustól novemberig összesen 186 km-t futottam. Ez kb 37 kilométer havonta. Most hogy végiggondoltam, azért ez is több mint a nulla. December elején aztán gyógyultnak nyilvánítottam magam, tényleg nem éreztem már a zsibbadást, és Szőnyi Feri eredményéből is erőt merítve elkezdtem újra. Az eső hét elég szegényes lett, letudtam egy megfázást, de azért összejött 195 km a hónapban. Nem mondom hogy könnyű volt, de újra a pályán vagyok. Ezzel egyidejűleg elhatároztam, hogy idén benevezek a SPARTATHLON-ra.

Összegezve nagyon jó év volt, csak belezsúfolódott az első félévbe, így a második felében koplaltam. Remélem azok a kilométerek nem fognak majd hiányozni, amiket a második félévben kihagytam. Az összes táv így azért elég kevéske lett, 1788km, a tavalyi 2160-al szemben. Ez nem nagy javulás. No, de majd ha úrrá leszek a gerincemen is, és az egész testemen.

A számok 2010-re:

Táv: 1788 km

Idő: 187 óra 47 perc

És történt egy évvégi nagy esemény, megérkezett a jövőbeni edzőtársam:

Runy

Gondolatok (kiegészítve)

Vagy: Ellentmondások a fórumozással. Egyre többször fölbosszant egy-egy megnyilvánulás a fórumokon, a futó körökben. Sajnos el kell fogadnom, hogy a futók, ultrafutók között sem mindenki képviseli az általam értékesnek vélt tulajdonságokat, nézeteket. Ez azért különösen fájó nekem, mert az elején azt hittem hogy a sok futás, sok gondolkodással is jár, akkor meg előbb utóbb rátalál az ember a helyes útra. Legalábbis én magamon ezt érzem, ezért is kerültem ide.

Ezek a fórumok az újjászületésem táptalaja, az ott lévő társaság, emberek mutatták meg nekem az utamat. Ők bizonyították be nekem, hogy lehet egy, vagy akár több órát is futni egyhuzamban, és ez jó. Megmutatták az ehhez szükséges tulajdonságokat, úgymint eltökéltség, kitartás, tisztelet, alázat...

Egy idő után az ember elkezd kritikusabban nézni, már észreveszi a nem teljesen pozitív megnyilvánulásokat is. Az idő elteltével már nem bír olyan könnyedén átugrani felettük. Legalábbis én sajnos nem. Amikor az egyik legjobb magyar ultrafutó, egyértelműen félistenként utal magára, vagy egy másik nyíltan gúnyosan bírál egy a világon legjobbak közé tartozó sporttársat, aki egyébként szerintem a legjobb utat képviseli. Vagy egy másik, válogatott futó nyíltan leírja hogy ha tudta volna hogy a világbajnokságon van esélye több anyagi támogatáshoz jutni, akkor még jobb teljesítményt ért volna el, és ezt egy másik, a magyar élmezőnybe tartozó ember pozitív példaként hozza fel, aki egyébként már bejelentette, hogy ő a legeredményesebb ultrafutó Magyarországon, és tervei szerint hamarosan az egész világon is az lesz. És ezek az emberek is hangadóak ezeken a fórumokon, sőt első ránézésre, felületesen vizsgálva még akár pozitív példaként is tekinthetők. Ezeket a megnyílvánulásaikat azonban én sajnálatosnak tartom, nehezen viselem szó nélkül. Vitába bocsátkozni azonban semmiképpen sem szeretnék velük, de néha nehezen bírom ki. Ezért felmerül bennem időről időre hogy abbahagyom az említett fórumok figyelését, hiszen már nincs rá mindenképpen szükségem, már nem kell állandóan fogni a kezem, a motivációt is tudom magamból meríteni. Azonban, akkor a sok pozitív résztvevővel, ugyanis azért szerencsére azok vannak többen, is elveszíteném a kapcsolatot, amit nagyon sajnálnék.

A gondolatmenetnek még nincs vége, de most nincs kedvem folytatni, talán máskor.

Kiegészítés utólag:

A legdurvábbat majdnem elfelejtettem. Egyik topiktárs szerint, aki büszke arra hogy a családja vadász, minden szabadon levő kutyát ki kéne lőni. És ráadásul ő egy köztiszteletben álló versenyszervező. Hát az ilyenek miatt(is) nincs kedvem élni. P85-re sose megyek az már bizonyos.

SZŐNYI FERENC

A kép a racemachine.blog.hu -ról

Szóval vége lett. Megnyerte. Egy kicsit itt összegzem magamnak.

Tehát indult egy Double Deca World Challenge 2010 elnevezésű verseny Mexicóban 2010 november 14-én.

A táv hússzoros ironman egy rajttal, tehát a rajt után 72km úszás, ha ezt teljesítette a versenyző, akkor kezdheti a 3600km kerékpározást, ha az is megvan jöhet a húsz maraton, tehát 844 km futás. Ez volt a második ilyen távú verseny a világon, ha jól tudom. Az elsőt négyen felyezték be.

Tehát ezen indult Szőnyi egyedüli magyarként. Tudjuk hogy az úszás nem az erőssége, ennek megfelelően, 60 óra elteltével ült biciklire, az 5-ik helyezettként. Na most kiderült hogy elég kevés az információm a részletekről, de azért leírom amit tudok, és majd pontosítok. Tehát a kerékpár végénél 275 óra körül járt, ha jól emlékszem a 3-ik hely környékén, és 55km volt a hátránya az elsőtől. Ennek nagy részét viszonylag gyorsan ledolgozta a futásnál, és ezután sokáig kerülgették egymást a német Uwe Schiwon-al, főként az eltérő pihenési taktikának köszönhetően. Az utolsó egy-két napon ezután Feri elkezdett hajrázni, amit Uwe nem bírt, és a végére a győztes összegyűjtött körülbelül 50km előnyt, ami a második helyezettnek kb 9,5 órájába tartott, ennyivel ért be később. A győztes, Szőnyi Ferenc ideje 481:54:10. ( 20 nap 1 óra 54 perc)

Hogy miért érdekes ez nekem ennyire? A szememben ez a világ legnehezebb versenye. Tudomásom szerint a leghoszabb is. A legnagyobb kitartáspróba. Számomra ez a nagybetűs Sport. Szerintem ez a legnagyobb sportteljesítmény, amit most Szőnyi Ferenc elért. Ezt nyerte meg. Nem "csak" teljesítette, hanem a leggyorsabban teljesítette. És persze ez az egész számomra több mint sport. Amikor már nem bír az ember, akkor is csak menni tovább.

Ezt próbálom csinálni én is piciben. Meg persze én még jobban leegyszerűsítem, ezért van nekem csak a futás. Persze nem ígérem, hogy soha nem próbálom ki a triatlont. De a futás az első.

GRATULÁLOK SZŐNYI FERENC!

Racemachine

Voltam ma futni. Futottam egy kicsit Szőnyi Ferivel. Nem kis dolog amit csinál éppen. Tudjuk hogy a triatlon az egyik legnehezebb, legkomplexebb sportág, és ő most ennek a leghosszabb távjából csinál húszat éppen. Szóval a mai 27 kilométeremet neki ajánlom.

Persze nekem is jól esett, elég nehéz volt a hetem, meg megjött az első hó is Bristolba, meg amúgy is régen futottam már ennyit. 20-ig egész jól ment, utána azért meglátszott a sok kihagyás. Azért végigtoltam becsülettel, hátha a belefektetett erő egy része átvándorol Mexico-ba Ferihez. Van még neki úgy 600 km futás, és kb 10 km lemaradás az elsőtől. Bízom benne hogy ez azért átmegy mínuszba a végére.

Hajrá Feri!

Van tovább

Próbálom rendezni a gondolataimat. A gerincem talán mintha javulna, már nem érzem állandóan a zsibbadást, remélem nem csak azért van mert már megszoktam. A futást mostanában nem erőltettem, csak annyit futottam amennyit feltétlen muszáj. Közben meg tervezgetem a jövőt. Az továbbra is bizonyosan látszik hogy szükségem van a futásra. Érdekes módon mostanában elkezdtek érdekelni a művészetek. Szívesen alkotnék valami művészit, de sajnos be kell látnom, hogy tehetségem semmilyen művészet irányában sincs. Így a futás lesz az én művészetem. Nem mintha ahhoz lenne tehetségem, de azt lehet tehetség nélkül is űzni.

Jövőre folytatom az intenzív futást. Mivel a gerincproblémám a két leghosszabb versenyemen jött elő, ezért az ilyen hosszú versenyeket megpróbálom hanyagolni egyelőre. Tehát Sárvár 12 órás, UB 2 fős váltóban. És a lehető legtöbb 100km alatti verseny. Azonban van ezzel egy kis bökkenő. Méghozzá hogy nagyon nagy szükségem lenne a nagy Görög verseny teljesítésére mihamarabb. Nagyon nehéz minden olyan szeptember, amikor még nem lehetek ott. Az alaphelyzet az hogy jövőre menni akarok, csak nem tudom mennyire lesz elég a 100km alatti versenyekkel való felkészülés. Ez majd közben kiderül.

Mindezt talán segíti, egyszerűsíti az a tervünk, hogy tavasszal hazaköltözünk Magyarországra.

Tudom, hogy jó lenne többet írni.

Betti félmaraton

Egy újjabb siker! Megvolt Bettinek az első félmaraton. Ideje 2:15:16. Szép volt!

Sok sikert a MB körül indulóknak

A barátaim elutaznak a Mont Blanc köré. Én is be voltam nevezve, de nem sorsoltak ki az indulók közé, ezért nem indulhattam. A sors akarta így, ezzel az állapotommal jobb hogy nem megyek.

Nem tudom futhatok-e még hosszúakat. Nagyon jellemző lenne rám, ha ennyi lett volna. Épp hogy belekóstoltam, na jó, jó nagyot beleharaptam, megtaláltam életem értelmét, és lehet hogy máris elvette az élet. Nem tudom mi lesz ebből.

Nehéz idők

Az egész Sárváron kezdődött. Legalábbis utána valamikor vettem észre, hogy zsibbad a jobb combom. Nem nagyon, csak épphogy. Nem foglalkoztam vele, nem mondtam senkinek, nem akartam hogy elvonja a figyelmemet az Ultrabalatonról. Meg hogy megpróbáljanak róla lebeszélni. Nem tudtam mitől van, a futásban nem hátráltatott, vártam hogy elmúlik.

Az Ultrabalaton után elkezdett zsibbadni a nagy lábujjam is. Megkérdeztem néhány embert, utánanéztem a dolognak, és valószinűleg az egyik porckorongom a csigolyák között, összenyomódott, és nyomja azt a kilépő ideget, ami a jobb lábamba megy, a combon keresztül, és a nagylábujjban végződik. A sérv kezdeti szakasza.

Nyújtom, várom hogy elmúljon.

Futni ezzel így nem kéne. Ez a nagy baj.

212 km ÁLOM (Ultrabalaton az én szememmel)

Csütörtök délután érkeztünk Tihanyba, feltenni a torta tetejére a habot, vagy elbukni örökre! Nekem erről szolt az első Ultrabalatonom.

Tehát ott álltam a vizsga előtt, a kedves vendéglátóinknál, aki egyébként sokat segített az eddig vezető utamon, és aki a Legnagyobbak közül való. A felkészülésemre semmiképpen sem mondhatom hogy jól sikerült, egész évben sérülésekkel bajlódtam, a sárvári verseny óta fejlődnöm nem sikerült, és azt tudtam hogy az a teljesítmény ide nem elég. De mégis bíztam magamban. Egészségesnek, belül rettentő erősnek, elszántnak éreztem magam, tudtam hogy ennek elégnek kell lennie.

Jó társaságban, kellemesen telt a verseny előtti másfél nap. Péntek délután sikerült megismerkedni, találkozni néhány újjabb versenytárssal, akik tovább növelték a motivációt! Megérkezett a barátom, edző partnerem, verseny társam, hogy együtt vágjunk neki e nem mindennapi dolognak. Találkoztam Combnyakkal akinek a története, akarat ereje nagyban hozzájárult ahhoz, hogy itt vagyok. Közben megérkeztek a szurkoló barátok is, átvettem a rajtcsomagot, tehát minden adott volt hogy elkezdődjön egy nagy futó ünnep. Nekem azonban nem erről szólt a dolog, nem nagyon bírtam figyelni kifele. Egy dolog foglalkoztatott, szombaton tízkor elindulni, és önerőből visszaérni ugyanide legkésőbb vasárnap este hatra, úgy, hogy közben megkerülöm a Balatont. Mindenáron! Más nem számít!

Így kezdődött: az első hozzászólásom a FUTO bolondok topicba 2008. 06. 11-én, még angolf néven:

sziasztok!
egy ideje mar olvasgatom a forumot, es mar egy kicsit hosszabb ideje futogatok is, es azt hiszem megfertozodtem, legalabis neha eszlelek magamon olyan tuneteket, amelyeket itt rolatok olvasok.az egesz tavaly nyar vegen kezdodott egy felmarathonnal, amit edzetlenul vegigkuzdottem majd 2 ora alatt(jo neha fociztam elotte), es utana azt vettem eszre magamon hogy hianyzik az a szenvedes, amitt ott ereztem.azota meg mar egyenesen elvezet vegigcsinalni, akar hetkoznap egyedul is.(ugyhogy majd egyszer reszkess balaton!)

Igen, ez, és még 2-3 topic az ami elindított az utamon. Vagyis az oda irogató emberek, és azok beszámolói, mutatták meg nekem, hogy az én utam 2 nagy futóverseny felé vezet, amelyek közül az egyik az Ultrabalaton. Ez lebegett a a szemem előtt az utóbbi 3 évben. Persze az elején még elérthetetlennek tűnt, lassan haladtam. 2008 végére lettem igazán eltökélt, 2009-ben kezdtem igazán, napi rendszerességgel, sokat edzeni. 2009 június 13-án futottam az első marathonomat, azóta az UB-ig összesen négyet, három ultratávú versenyt, amelyből egy volt 100km fölött, a Sárvári 24 órás. Eddig összesen kb 4000 km-t futottam, amiből 2160-at 2009-ben, 1400-at az idén. Ennyi az én utam idáig, persze lehet hogy az eltökéltséget, motivációt a futás előtti életemből is merítem.

A verseny előtti éjszaka nyugodtan telt, bírtam aludni. Mivel a frissitőpontokat elég sűrűnek találtam, és Betti is kísért autóval, ezért úgy döntöttem hogy nem viszek magammal vizet, így egy kis övtáskában telefon, és néhány gél amivel nekivágok. A reggel gyorsan eltelt, jó volt látni hogy egyre több az ismerős ilyen eseményekkor nekem is. Érdekes volt amikor egyik barátom megjegyezte hogy milyen sápadtnak, fáradtnak tűnök. Szép előjelek egy 212km-es futóverseny rajtjában. Ott állunk a rajtban, a hangosbemondó folyamatosan mondja be a sztárokat, akiket megtapsolunk.

Én egy pillanatra elgondolkodok, hogy itt vagyok köztük, ugyanazon a versenyen indulok életemben először mint Bogár János. Nagyon meghatódni azonban nincs időm, visszaszámolás, és indulunk. Cimborámmal a mezőny végefelé helyezkedünk, megbeszéljük hogy ha végig utolsóként futva, hat előtt egy perccel beérünk akkor mi nyerünk. Ameddig lehetséges megpróbálunk együtt haladni. Közben azon elmélkedünk hogy az indulok kb fele lehet hogy nem fog beérni. Tudjuk hogy a papírforma azt mutatja hogy mi bőven a feladók között vagyunk, talán az egész mezőnyben a legkevesebb tapasztalattal rendelkezünk, de mégis a teljesítők között kell lennünk. Ennek megfelelően tényleg a mezőny végén haladunk, talán egy-két futó lehet mögöttünk. Az órát figyelve azért örömmel konstatáljuk hogy a szintidő tempójához képest azért gyűjtogetjük az előnyünket, ami azért kellhet később. Sőt 50-60 km után kezdjük utolérni a valamilyen problémával már találkozott sporttársakat. Próbálunk biztatni mindenkit, de ez azért nehéz, tudva, hogy mindenkinek nagyobb a tapasztalata, és tudjuk hogy minket se fognak elkerülni a gondok. Tehát biztatást tudunk adni, tanácsot nehezebben. Azért egyszer kiosztottam egy gyomorpanaszok elleni varázsigét, ami nem azonnal, de az eredményt visszanézve talán hatott. :) A szombati napunk kellemesen telt, amikor valami okunk volt rá, vagy a tűző napsütés, vagy emelkedő, akkor belegyalogoltunk, ok nélkül azonban nem, hogy azért haladjunk is. Ha rutinosabb ismerősökkel kisérőkkel találkoztunk, általában dicsértek, hogy nagyon szépen haladunk, okosan csináljuk. Így is éreztük, beszéltük, hogy milyen jó lenne ha a végén azt mondanák, hogy az a két cimbora milyen okosan végigment együtt.

Ahogy jött az este, és hagytuk el az északi partot, realizálni kellett hogy a lábam már kellőképpen fáj, és hogy milyen sok van még hátra. Ettől a gondolattól jódarabig nem tudtam szabadulni. Talán csak az jelentette az egyetlen vigaszt, hogy futni még birok így is, és ennél jobban már nem nagyon tud fájni. Körülbelül ezekkel a gondolatokkal értünk Fonyódra, ahol várt minket a maszek masszőrünk. Nagyon vártam már, hátha tud kicsit segíteni a lábamon. Itt azonban történt egy váratlan esemény, ameddig engem gyúrtak, addig Tomi (az útitársam) ledőlt egy picit a járdára, és hatalmába kerítette a feladás gondolata. Először azt hittem poénkodik, de miután bebizonyosodott hogy komolyan gondolja, elkezdtem lebeszélni. Azt mondta eljön velem Boglárig, odajönnek a szülei, és ott kiszáll. Az odáig tartó utunk, szűk hat km, majdnem egy óra, abból állt hogy próbáltam rábeszélni hogy folytassa. Lassíthat, aludhat egyet, van vagy másfél óra előnyünk a szintidőhöz képest, de még arra sem volt hajlandó, hogy aludjon egy órát mielőtt dönt, és utána adja fel ha még úgy gondolja. Miután láttam hogy esélytelen a dolog, már véglegesen eldöntötte, elmondtam neki, hogy nem kell szégyenkeznie, ez így is egy nagy eredmény, ez az első 100km feletti futása. Nagy dolog, köszönöm hogy idáig jött velem, segített.

Sajnáltam hogy kiáll, főleg mert úgy gondoltam, hogy nincs rosszabb állapotban mint én, fejben tört meg. Nem volt neki annyira fontos mint nekem.

Boglártól egyedül folytattam az utam. Szerencsére azért sikerült ismerős társakra bukkanni az éjszakában, akikhez lehetett egy kicsit csatlakozni, könnyebben telt így az idő. Szántód környékén azonban egyedül maradtam, itt talált meg az egyetlen nagyobb holtpont. Kezdett világosodni, amikor rádöbbentem hogy nem nagyon haladok. A lábam fáj, kicsit beleuntam az egészbe, nincs mar az ami rávesz a futásra, nem birok haladni. Ki kell találni valamit, mert ez a tempó nem lesz elég, nem fogok időben beérni. Persze a kiszállás fel sem merült, itt még erősebben előjött hogy szintidőn túl is körbemegyek, mindegy hány napig tart. Azért még van más megoldás is. Kiszámoltam hogy az a kb másfél óra előnyöm megvan a szintidőhőz, tehát egy kis alvás belefér. Felhívtam Bettit, hogy a következő ponton keressen nyugodt helyet, készítsen takarót aludni fogok. Kitaláltam hogy alszom egy órát, ha utána tudok futni, akkor minden rendben, beérek időben, ha viszont utána sem megy a futás, akkor egy órát vesztettem, ami nem sokat számít, ha úgysem érek be időben. Bár aludni nem bírtam, úgy fájtak a térdeim, hogy nem bírtam pár percnél tovább egy helyzetben tartani őket, de a kb 45 perc mély kómás állapot azért segített, kizökkentett az állapotomból. Amikor az ébresztő szolt, késlekedés nélkül indultam tovább, semmiképpen sem akartam egy óránál többet állni. Ahogy elindultam, átgondoltam hogy is állok, és arra a megdöbbenésre jutottam hogy bár a végéig elvileg van időm, de a 24 órás pontig nagyon szoros. Az addig hátralevő 24 km-re van kb 3 órám. Ez ott kicsit megijesztett, gondoltam akkor ezt végig kell futni. Nem is volt ezzel semmi baj, most aludtam, reggel van, itt vagyok hogy körbefussam a Balatont, megnyomom addig, és ami marad a 24 órából azt ott pihenéssel töltöm, utána már kicsit nyugodtabb tempó is elég. Így is lett, jól haladtam, Siófokon csak átrohantam. Közben felébredtek a Siófokon megszállt barátaim is, akik csatlakoztak is hozzám pár száz méter erejéig. Szóval jó volt hogy a pihenő után ez a kis ijedtség egy kicsit helyretett. Világosra, a 24 órás pontra bő negyed óra előnnyel érkeztem, azonban a terveknek megfelelően ezt ott fel is használtam pihenésre. Közben megállapítottam hogy új 24 órás csúcsom van, ugye mondtam én hogy az a Sárvári 148km nem egy dicséretes eredmény. Ez a 164 sem sok, de ezzel itt elégedett vagyok. A maradék 50 km már nem tűnt soknak, úgy gondoltam bőven bele kell férnie a hátralevő 8 órába. Ebbe viszont belegondolni borzalmas volt, még nyolc órát pályán tölteni, nagyon rossz lesz. Elindulni minden megállás után egyre nehezebb volt, főleg miután elázott a lábam, és éreztem a vízhólyagokat a lábujjaim tövénél. Tehát az utolsó ötven kilométeren az hajtott, hogy minél előbb beérjek, minél hamarabb vége legyen a szenvedésnek. Rájöttem ugyanis hogy nem a futás fáj főként, hanem a talponlét, aminek annál hamarabb vége, minél gyorsabban haladok. Emlékeim szerint még itt is futottam a nagy részét a távnak, még a nagy zivatar sem bírt kizökkenteni. Persze azért elég nehezen jöttek a frissítőpontok, lehet hogy mégsem haladok túlságosan. Jól esett amikor az Akarattyán megszállt, tegnapi társam Tomi kijött hozzám, és sántikált velem néhány száz métert, közben a keménységemet firtatta. Elmondta hogy nem érzi rossz döntésnek, hogy kiszállt, szerinte nem bírta volna. A lényeg hogy nem bánta meg. Mentem tovább nekem még nincs vége, de egyre közelebb az is.

Azon gondolkodtam közben hogy az utolsó 10km-t megnyomom ahogy bírom, hogy szép vége legyen az egésznek. Így érkeztem a Füredi ponthoz, ahol már tényleg 10-en belül vagyunk. Itt azzal várt Betti, hogy nemrég haladtak itt át Farkas, meg Böki együtt, és sétáltak. Az leirthatatlan amit akkor éreztem. Az a két ember akikhez az eddigi legnagyobb futóélményem kapcsolódik, ugyanis velük tettem meg az utolsó néhány kört Sárváron az első 24 órás versenyemen. Újra velük, itt a Balatonon. Mondtam a Bettinek hogy mindegy hol járnak, és milyen gyorsan futnak, utolérem őket. Úgy indultam a pontról, mintha egy 5 km-es versenynek a rajtjából indultam volna, és kezdődött egy fájdalommentes, felemelő száguldás. Ami nem tartott sokáig, ugyanis néhány száz méter múlva megláttam a két társamat. Fel sem merült bennem hogy othaggyam őket, és próbáljak minél hamarabb beérni, az együtt megtett néhány kilométer, és a közös befutó mindennél többet ér. Főleg két ekkora Hőssel! Ezúton is köszönöm nektek! Így az utolsó pár kilométer kellemes társaságban, beszélgetve, belefutogatva, mégegyszer jól elázva telt. Közben sűrűsödött a tömeg, a már hazafelé tartó futók, szurkolók gratulációit fogadva értünk Tihany határába. Csapatunk itt bővült a társaim elé jött barátokkal, így az utolsó kilométerek nagyobb, jó társaságban teltek. Egyszer azt vettem észre hogy kísérőink leszakadnak, újra hárman maradunk, akkor észleltem hogy a kanyar után itt a cél. Bekanyarodunk, két oldalon a szurkolók oszlopa, tapssal fogadnak, és hárman kéz a kézben, átfutunk a célvonalon. Éppen fél hat előtt. Körbefutottam a Balatont.

A célban a gratulációk, fényképezkedés, érem, szalag átvétele, után sok idő nem maradt az eredményhirdetésig. Bettit megpuszilom, megköszönöm neki hogy teljesítettem, nagyon sokat tett hozzá, megküzdött érte ő is, ő még annyit sem aludt az elmúlt 32 órában mint én. Megkeresem a szállásadónkat, Lőw Andrást akinek ugyancsak sokat köszönhetek, tapasztalatával, tanácsaival sokat segített az elmúlt néhány hónapban, de beszámolói is nagyban hozzájárultak ahhoz hogy itt lehetek. Megölelem, és megköszönöm neki az az elmondhatatlanul sokat amit tőle kaptam.

És a példaképeim társaságában felmegyek én is a színpadra a teljesítők közé. Nem mintha közéjük sorolnám magam, de jó egy kicsit ott lenni velük. Köszönöm mindenkinek!

Néhány fotó

ULTRABALATON 2010

Megvan!

1 év

Megvolt a jubileumi maraton. Jól esett, elgondolkodtam az elmúlt egy évről, jó volt, tartalmas. Jó úton lenni, nem csak bolyongani a világban. Az is eszembe jutott hogy miért nem elég nekem a maraton, olyan jól esett. Valószínűleg azért, mert kevés ideig fáj.

Ez volt az első futásom, hogy közben időt, sebességet egyáltalán nem néztem, csak pulzust. Az időm 4:06 lett, megfelelő.

Ami a legfontosabb gyorsan regenerálódtam, semmilyen káros hatását nem érzem, jöhet a Balaton.

Más már nem jár a fejemben. Nem lesz egyszerű. A taktika az igen. Körbeérni mindenáron. Ennyi, mást nem kell csinálni.

Jubileum

Vasárnap lesz egy éve hogy lefutottam az első marathonomat. Milyen nagy, várt esemény volt

számomra. Nagy jelentőségű. Most is annak érzem. Jó visszagondolni rá.

Ünneplésképpen szombaton visszamegyek ugyanarra a versenyre, a Salomon South Downs Marathonra, és lefutom újra. Szép ráhangolódás lesz az egy héttel rákövetkező Ultrabalatonra.

Szép volt ez az egy év. Sok minden történt, sokat haladtam az utamon.

Bristol 10K

Avagy nem elég futni, terjeszteni is kell az igét!

Futó pályafutásom egy másik nagy sikerrel is gazdagodott. Történt ugyanis hogy a kedvesem lefutotta élete első futóversenyét. A verseny előtt a leghosszabb futása 5 km körül volt, de szerencsére elhitte nekem hogy menni fog a 10 km is. Sőt az egy órás célidőt is régóta mondogattam neki. A versenyen vele futottam, és így a profizmusomnak :) köszönhetően az időnk

59:51 lett. Kitűnő eredmény!

Gyűjtenem kell a tapasztalatot, mert ha így folytatja kísérő nélkül kell indulnom a versenyeken. :(

Sárvári következtetések

A tény az hogy nem tudtam mire számítsak, és mire készüljek. Ez még nagyon új, nagyon sok volt nekem, az eddigi tapasztalataimhoz képest. Olvastam valaki beszámolójában hogy a kezdő amatőrök általában a 200km-t tűzik ki célul. Most már elmondhatom hogy legjobb esetben én is lehetségesnek találtam teljesíteni. És tényleg, a max 80km-es futásaimból nem nehéz kiszámolni, kiokoskodni, a 24 órás 200km-t. Ez a tapasztalat hiánya. Ennek a célnak jobb lett volna a 100 mérföld, talán az meg lehetett volna, ha az elejétől arra készülők. Persze ezt csak így utólag látom már. Mostanra teljesen elfogadtam, hogy ott, ennyi tapasztalattal ez nem is lehetett másképpen. És ez így van jól. Hiszen semmi olyan hibát nem követtem el, amit hibának értékelek, a tapasztalatomnak, tudásomnak megfelelően tettem a dolgom, mentem az utamon. És azért tudjuk mindannyian hogy majd 150 km-t lefutni nem kis teljesítmény. Elhiszem én is, hamár mindenki azt mondja.

Akkor jöjjenek a tanulságok, amik remélhetőleg előre visznek a továbbiakban. A kör időkből kikövetkeztetve, több mint 5 órát álltam. Ez nagyon sok. Ezt kell, és lehet lentebb faragni. Ebből következik hogy amikor mozgásban voltam, a tempóm 7.6 perc volt kilométerenként. Ez sem nagyon jó, de számomra úgy érzem hogy megfelelő, inkább az állással volt a baj.

És ez a pihenő úgy volt ennyi, hogy a már említett talp, lábfej fájdalmon kívül lényeges problémám nem volt. Említhető egy pici vízhólyag az egyik kis lábujjamon, és a vége felé jelentkező kezdődő görcsölés a jobb vádlimban. De ezek tényleg apróságok, nem érzem úgy hogy kicsit is visszavetettek volna. A frissítéssel minden rendben volt, végig ettem ittam rendesen, gyomor problémának nyoma sem volt, persze biztos lehet még rajta finomítani, de nem éreztem problémát ezzel kapcsolatban.

Akkor egy kicsit bővebben arról a lábfájásról ami okot adott a sok pihenőre. Ezt úgy érzem, ha fejben jobban ott vagyok akkor tudom kezelni pihenés nélkül is. Ha megtaláltam volna azt az elme állapotot, amiért én csinálom ezt az egész hosszútáv futást, akkor nem lett volna ekkora jelentősége ennek a fájdalomnak. Ezen azért rágódok ennyit mert úgy érzem hogy én ebben vagyok a legerősebb. Sajnos ezen a versenyen nem sikerült idáig eljutnom, annyi új élmény, behatás volt, ami elterelte a figyelmemet, pedig tudtam hogy mi hiányzik, koncentráltam is rá, de nem találtam.

Persze a barát nőm, aki végignézte az egészet, és talán ő jobban tudja így utólag az ottani érzéseimet, azt mondja hogy valószínűleg fájt az eléggé, ahhoz hogy megálljak miatta. Végül is a jövő szempontjából majdnem mindegy is, legközelebb biztos nem fog ennyire fájni, jobban el is tudom viselni, meg remélhetőleg edzettebb is leszek.

Ja és ami a tapasztalatlanságomat illeti, ezt ott a versenyen nem is mertem senkinek elmondani, hogy nincs még egy éve sem annak hogy az első maratonomat lefutottam. Ennek fényében (is) kell vizsgálnom a dolgokat.

Jöjjön egy rövid összegzés. Megértettem, megtapasztaltam hogy miért olyan népszerű ez a verseny a magyar futók körében. Hihetetlen hangulata van egy ilyen versenynek, ahol 24 órán keresztül gyakorlatilag együtt fut a mezőny, folyamatosan lehet látni a hihetetlen teljesítményt a mezőny elején, és a felfoghatatlan küzdést a mezőny végén, attól függetlenül hogy az ember hova tartozik. Mindig mindenkinek van legalább annyi szurkolója ahány versenyző a pályán van. Itt nem ellenfelek vannak, inkább csapat társak. Mindehhez hozzájön a helyszín szépsége, a szervezők segitőkészsége, és az az érdekes, mindenképpen pozitív légkör amit Gyula személyisége tesz hozzá a hétvégéhez. Szóval otthon éreztem magam, ha a lehetőségeim engedik, velem állandó résztvevőt talált magának ez a gyönyörű esemény.

Összességében is elégedett vagyok, a legfontosabb célomat elértem a versenyen, sérülés nélkül teljesítettem, megfelelő főprobájja volt a következő nagy célomnak, az Ultrabalatonnak.

És a Betti által készített fotók.

Sárvár még mindig

Mostanra sikerült helyretenni a dolgokat úgy érzem, illő lenne leírni is, ha már megígértem. Meg aztán nekem is jó ha meglesz később, hiszen nem kis élményekkel lettem gazdagabb. Nem egyszerű megfogalmazni, főleg hogy nem is tudom mit akarok pontosan leírni. Valószínűleg elég rendszertelen lesz, de írom ahogy a gondolatok jönnek.

Az előzmények megvannak a régebbi postokban, azokból kiderül hogy a felkészülésem nem sikerült igazán. Ehhez hozzájött hogy több mint fél év után mentünk haza erre a versenyre, csütörtökön este, gyakorlatilag másfél nappal a rajt előtt. Ez azért fontos, mert mint kiderült, nem nagyon sikerült fejben ráhangolódni életem eddigi leghosszabb futására, ráadásul a legmonotonabbra is. Tehát csütörtökön este, pénteken egész nap, a család, barátok szépen elterelték a figyelmemet életem egyik legfontosabb eseményéről. Meg az előkészületek, az előre lebeszélt kisbusz kölcsön kérése, ami később jó ötletnek bizonyult, lehetett bele feküdni, szundítani picit. Tehát az előzetes tervekhez képest sokkal később, 4 óra körül indultunk Kecskemétről pénteken, úgy hogy még nem voltunk bevásárolva a versenyre a szükséges élelmiszert, krémet, seb tapaszt.. stb. Így a tészta parti végére érkeztünk csak, ahol elég furcsa volt hogy mindenki ismeri egymást, csak mi nem ismerünk senkit, és ez szó szerint így volt. Mindegy a rajt csomagot ettől függetlenül megkaptam, és holnap majd megismerek mindenkit, gondoltam. Ezután jött még a nem kis feladat, a bevásárlás. Mivel féltem mindennek a hiányától ezért vettünk jó sok dolgot, aminek a feléhez sem nyúltunk a verseny folyamán, de legalább nem is hiányzott nagyon semmi. Egyedül meleg sapkám nem volt, ami később jutott eszembe, és féltem hogy éjjel kelleni fog, de nem éreztem később a hiányát. A bevásárlás után, kb 10 körül irány a szállás, és alvás. Reggel ameddig lehet az ágyban maradni, de azért egy órával a rajt előtt kimentem a terepre, élvezni a hangulatot, és begyűjteni néhány régóta várt, találkozást, összeismerkedést, tisztelet adást, néhány olyan embernek akit hírből régóta ismerek, becsülök, de eddig nem volt alkalmam találkozni velük. Ezt sikerült is megtennem a nagy Bükki Farkassal, és Pék Imrével. A találkozás természetesen nem okozott csalódást, hozták a számukra oly természetes szerénységet, és segitőkészséget. Persze a rajt előtt és végig a verseny folyamán sok új ismerőst szereztem, de egy olyan sem volt köztük aki kicsit is negatív benyomást keltett volna bennem. Különben nekem ez volt a legnagyobb, és legjobb élményem a verseny folyamán.

A rajt pillanata nem viselt meg nagyon, olyan gyorsan történt minden, a rengeteg új élmény, nem engedte hogy nagyon magamba merüljek. A sok példaképnek való ember? vagy félisten társaságában elindultam az úton, amiről nem sok fogalmam volt. Ami elképzelésem volt róla, az sem nagyon fedte a valóságot. Az elején próbáltam társakat keresni, megtudni néhány dolgot, hogy mi is fog itt velünk történni, így gyorsan teltek a körök. Az elején próbáltam 6, 6:30 as köröket menni, úgy számoltam hogy ez a tempó kis pihenéssel jó lesz az 100km-es 12 órához. Ez így is volt maratonig, amikor megtartottam az első pihenőmet ami kb 10 percesre sikeredett. Ezeket egyébként a kör időkből elég szépen vissza tudtam nézni, mármint az állás időket. Tehát a maratonig eltelt bő 4 és fél óra, és a közben számomra szokatlanul felmelegedett idő eléggé kikészített, meg a félelem az éjszakától, ha már most sem bírom eléggé, hogy ezután azt találtam ki hogy 10 körönként megállok kicsit pihenni. Így volt ami motiváljon a 10 körökre. Ezzel még nem is biztos hogy baj lett volna, csak sajnos ezek a kis pihenők eléggé elhúzódtak, mert sajnos azt nem határoztam meg hogy mennyit állok egy alkalommal. Így a néhány 20perc fél órás szünet 100km-ig így összesen kb 2 órás állásidot jelentett, így bár eddig a tempóm nem lassult jelentősen ameddig futottam, de sok állás azt eredményezte hogy13 óra 13 perc alatt tettem meg 100 km-t. Az hogy nem lesz meg 12 óra alatt már lényegesen hamarabb eldőlt, gyakorlatilag a maraton után nemsokkal, és akkor a melegben, teljesen szét is estem fejben, ezután már nem terveztem semmit, vártam a végét. Ennek tulajdonítom azt is hogy nem érdekelt az sem hogy mennyit állok, feladásról szó sem volt, csak éppen tudtam hogy sok időm van még, futhatok eleget, a célom már úgysem lesz meg, gyakorlatilag a verseny első harmadában eldöntöttem hogy nekem ez kudarc lett. Így sajnos csak kényelmesen futogattam, pihengettem vártam a végét. Néha előjött bennem hogy ez nem jól van így, a futásaimkor mindig ezt vártam hogy egész nap futhassak, semmi más dolgom nincs, csak összeesésig futni, megvárni amíg fel birok kelni, és futni tovább. Na ezt az elme állapotot nem találtam, inkább csak rábeszéltem magam arra hogy eléggé fáj a lábam ahhoz hogy megálljak egy kicsit. Persze a lábam tényleg fájt, ez volt az egyetlen problémám, de az is csak úgy természetesen, ahogy gondolom mindenkinek, egy ekkora távnál. A talpam meg a lábfejem, bokám, de éreztem hogy ez nem rendellenes fájdalom, nem sérülés, csak hát így elsőre ennyi betonon futás ezzel jár. De ezt tudtam is előre. Úgy gondolom ha fejben jobban ott vagyok, akkor ezzel lehetett volna lényegesen többet futni. Azonban most már elfogadtam hogy ezt akkor, ott, tapasztalatlanul esélyem sem nagyon volt máshogy lereagálni.

A 100km elérése után engedélyeztem magamnak egy kis fekvést, a kocsiban egy matracon, ami egy rettentő hidegrázásba ment át, alvásról szó sem volt.Kb fél 2 hajnalban. Fél óra múlva a barátnőm, segítőm próbát kirugdosni, hogy gyorsan öltözzek fel és úgy elmúlik, és hogy csináljam azt amiért jöttünk, de amikor megpróbáltam, ő is belátta hogy esélytelen. Mondtam neki hogy csak egy kis idő kell és helyrejövök, a verseny szempontjából már úgy is mindegy, de félt hogy később már nem akarok kimenni. Pedig tudhatta volna hogy a vége előtti kiszállás milyen távol volt tőlem. Így ez a szünetem majdnem 2 órásra sikeredett. Ezután eléggé lelassultam, sokat gyalogoltam, jöttek a 10 percen kívüli körök.

Ja, mindeközben megtörtént velem az egyik legjobban várt esemény, hogy megérkezett, és személyesen is megismerhettem a számomra egyik legnagyobb ultrafutót Lőw Andrist. Aki inkább hasonlított egy rabszolga hajcsárhoz, mint egy frissen megismert jó baráthoz. Ugyanis a szívélyes üdvözlés, és a kis kellemes beszélgetés helyett elkezdte nekem azt bizonygatni hogy mennyivel jobb lenne nekem ha egy kicsit gyorsabban futnék, meg hogy magasabbra emeljem a lábam, meg ilyenek. Tehát személyesen is bizonyította hogy kiváló futó, és kiváló ember. Persze akkor és ott, nem hittem el egy szavát sem, egyik fülemen be, a másikon ki. Ebből meg az látszik hogy én milyen kezdő vagyok.

Megérkezett még a fórumokról jól ismert Lupus, és Csanya is, akik a nem gyenge Mátrabérc terep verseny teljesítése után tiszteltek meg minket. A velük történt személyes találkozás is sokat jelentett nekem, talán kicsit meg is lepődtek rajta. Az is mesteri volt ahogy Lupus kiválasztotta a legcsendesebb sarkot, ahol legtávolabb voltak a szurkolók, és ott buzdította a mezőnyt egész reggel. Kár hogy én ezeket a profeszionális energiabombákat nem tudtam fogadni kellőképpen, de elteszem őket későbbre, ugyanis ezekkel sokat lehet még menni ha már nincs energia. Vagy lehet hogy ezekkel jutottam el igáig is? Nem hiszem, úgy érzem maradt bennem jócskán, csak több tapasztalat kell ahhoz hogy mindent hasznosítani tudjak, és kihozzam a legtöbbet magamból.

Ja, hogy még nem értünk a végére. A futásom már hajnalban, reggelre nem nagyon változott, tartottam a sűrű pihenéssel tarkított (már amikor Andris nem látott, mert volt olyan hogy arra jött, és véget vetett a pihenésemnek, öntött belém egy kis sört, és utamra indított) sétálós körözést.

A végére már a számolgatással is felhagytam, így lehetséges az hogy csak egy bő kör hiányzott a 150km-hez. Ezt kicsit sajnáltam, ha tudtam volna valahol összeszedtem volna. Legfeljebb pár körrel hamarabb csatlakozok a Farkas, Bökönyi Zoli kettőshöz, akikkel elég jó tempót diktálva feltettük a koronát a 24 órára. Velük megtenni az utolsó két kört hmm, tudtam én hogy jó érzés, hiszen ezért is gyorsítottam föl melléjük, de aztán mégis minden várakozásomat felülmúlta az az érzés. Aki élt és mozgott minket ünnepelt, mintha valami hősök lennénk. Jó-jó tudom én hogy engem illetett ott legkevésbé, de úgy éreztem hogy nekem is szól.

Mint már említettem minden ott látott, megismert emberre barátként tekintek, de mégis van egy pár ember akit szeretnék megemlíteni, mert ők kűlönössen nagy hatással voltak rám.

Akikre a legnagyobb tisztelettel nézek, Lőw András, és Bükki Farkas (Egyed János).

Akiről eddig nem sokat tudtam, de végtelenül pozitív, segítőkész, szerény, nem utolsó sorban kiváló futó, Gurdon Évi, szerencsére pár kört sikerült vele futnom, beszélgetnem, nagy megtiszteltetésnek érzem. A már említett Pék Imre, a két fiatal futó akik a számukat megnyerték kiváló teljesítménnyel Böszörményi Edit, és Bene Ármin, rájuk irigykedem, hogy ilyen idősen ezt csinálják. Akivel nem beszéltem, de a futása így is nagy hatással volt rám, Kiss Zsolt. És természetesen a bajnok, aki nagy eredményekkel büszkélkedhet, akit remélhetőleg nem zavartam a verseny elején amikor pár méter erejéig csatlakoztam hozzá, gratulálni a deca bajnokságához, és kicsit megtudni személyiségéből, ő Szőnyi Ferenc.

Ismét megemlítem a Csanya és Lupus párost akik annak a fórumnak az aktív résztvevői amelyik nagyban hozzájárult hogy idáig jutottam.

Biztos van akit kifelejtettem, elnézést érte, lehet hogy még pótolom ha eszembe jut valaki. Persze sokan vannak akiknek a nevét sem tudom, de nagyon kedves élmény volt a találkozás, vagy a biztatásuk.

Akkor ezt itt most befejezem, mert úgy látom hogy lesz ebből még egy post, ami a tapasztalataimat, gondolataimat összegzi. Vagy ez is inkább arról szolt? Mindegy átolvasom, átgondolom, és írom ami kimaradt.

És akkor az a bizonyos utolsó kör: