2011. szeptember 6., kedd

Ultrabalaton, ahogy Tomi látta

Mivel Zoli megkért, gondoltam írok egy pár sort arról, hogy hogyan is éltem meg ezt a versenyt. Mivel a CCC-re idén nem sorsoltak ki, nekem ez volt az év versenye. Tavaly Balatonboglárig bírtam Zolival futni, ott egészen egyszerűen kikapcsoltam, és nem bírtam tovább menni. Lehetne ki fogásokat keresni, de akkor úgy álltam ki, és hagytam őt segítség nélkül, amire nem sok magyarázat van. Így be kellett bizonyítanom, hogy lehet rám számítani. Azt tudtam, hogy idén a teljesítéssel nem lehet baj, hiszen sokat készültem. Az igazi kihívás az volt, hogy 106 km-t kellett futni két részletben, ráadásul úgy, hogy kb. 5 óra pihenő volt a két rész között.
Szóval, pénteken megtörtént a rajtszám átvétel, még egy utolsót egyeztettünk, ahol megbeszéltük, hogy Zoliék nem jönnek a rajtra, majd valahol út közben találkozunk. A reggel hatórási rajtot választottuk, mert, hogy akkor még nincs olyan meleg, és hogy többet tudjunk világosban futni.
A rajt utáni kilométerek jól teltek, úgy éreztem, hogy viszonylag egyenletesen tudok haladni a dombos részeken is. Zoli a lelkemre kötötte, hogy ne töltsek sok időt a frissítő pontokon, és persze én sem akartam sok időt elvesztegetni ott, így ettem, ittam, és indultam is tovább. Még a rajt előtt beszélgettem három hölggyel- az egyikük férje egyéniben futott-, akikkel a váltásig többször találkoztam, és akik hatalmas lelkesedéssel szurkoltak minden egyes alkalommal, amikor megláttak. Nagyon jól esett a biztatásuk.
Dörgicse környékén arra lettem figyelmes, hogy valaki kiabálva, elszántan buzdítja a futókat, aztán egy kanyar után láttam, hogy Zoli az. Pár szót beszéltünk, örültem, hogy ott voltak, mondta, hogy jó az időm, (ez kicsit megnyugtatott), ettől egy kicsit könnyebben ment a futás megint, főleg úgy, hogy Bettivel pár kilométerenként megálltak, bíztattak.
Közben egyre melegebb lett, de szerencsére még mindig meg vannak azok a régi, jó kék kutak a falvakban, így ott mindig be tudtam vizezni a sapkámat, és frissíteni magamon. És persze a frissítőpontok is el voltak látva mindennel, ami csak kell. Egy másik futóval elég sokáig egymás mellett mentünk, mondta, hogy ő egyéniben megy, én mondtam, hogy mi párban. Kérdezte, hogy hogyan osztottuk el a távot, mikor mondtam, hogy fejenként kétszer 53 km-t futunk, mondta, hogy akkor fájni fog a második. Mondtam, hogy tudom, és hogy készülök is rá. Ezen aztán elnevetgéltünk, beszéltünk még pár szót, majd további jó futást kívánva egymásnak, folytattuk az utunkat. Pár kilométerrel a váltópontunk előtt, aztán Zoliék előre mentek, hogy rá tudjon hangolódni a versenyre egy kicsit. Itt éreztem először, hogy kezdek lassulni, viszont ekkor ért utol Lőw Andris,- aki hideg vízzel meglocsolt egy kicsit, ami nagyon jól esett- és mondta, hogy tartsam vele a tempót. Megpróbáltam, és kb. 100 méterig sikerült is ez. A váltóponton aztán egy gyors csere Zolival, és jöhetett a pihenés. Zoli nem igényelt segítséget, így nem kellett sietnünk a következő pontra. Az első öt óra hamar eltelt, jó érzés volt tudni, hogy még egyszer ennyit kell majd futni. Persze az összes kétséggel együtt, hogy hogyan is fog ez majd menni. Nyújtottam, próbáltam pihenni, és amennyit lehetett mozogni, hogy minél kevésbé merevedjek le. Bettivel közben felváltva vezettünk,- ő tartott tőle, hogy ez fárasztani fog engem- én úgy éreztem, hogy ez az aktív pihenés jobb volt, mintha csak egy helyben ültem volna. Zoli továbbra is nyomta keményen, így amikor közeledett az idő, előre mentünk a váltópontra. Itt próbáltam szembe nézni azzal a ténnyel, hogy még tényleg mekkora táv vár rám. Éreztem, hogy a lábaim merevek egy kicsit, és mondtam is Zolinak, hogy valószínűleg nem fogom tudni tartani a tempót. Az első pár kilométeren,- a pihenés alatt elfogyasztott ételnek-italnak köszönhetően- eléggé szúrt az oldalam, és nehezen tudtam levegőt venni. Viszont amikor ez elmúlt, azt éreztem, hogy meglepően simán ment a futás. Itt még egyszer találkoztam Zoliékkal, mondták, hogy előre mennek az utolsó váltóhelyre. A boglári frissítőnél egy ott dolgozó ismerőssel beszéltem pár szót, aki mondta, hogy egész jól tartom magam. Az első 20 kilométeren így is éreztem. Viszont az utána következő 3-4 kilométeren úgy tűnt, hogy nem akar csökkeni a táv. Mintha egy helyben futottam volna. Ekkor egészen lelassultam, és a gondolataim is kezdtek szétcsúszni egy picit. Nagyon zavart, hogy nem tudtam tartani a tempót, és hogy sokkal lassabb voltam, mint amire számítottam. Aztán a következő frissítőnél a semmiből feltűnt édesapám, és unokatestvérem. Reggel édesapám vitt át a rajtra, és jött is velünk jó darabig, de én úgy emlékeztem, hogy korábban már elköszöntünk egymástól. Mondta, hogy ez így is volt, de meggondolták magukat, és most itt vannak. (Ő az, aki mindig csak átvisz a rajtra, aztán váratlan helyeken, a Balaton túlpartján újra, és újra felbukkan). Ez a segítség igazán jókor jött, így legalább ezt a lassabb tempót tartani tudtam. Amikor telefonon beszéltek Zolival, kértem, hogy mondják meg neki, hogy a vártnál jóval később fogok odaérni a váltásra. Mondta, hogy nem baj, csak menjek, ahogy bírok. Az utolsó pár kilométeren már teljesen egyedül mentem, ekkor már szerettem volna minél hamarabb váltani. Amikor ez megtörtént, leültem, és akkor éreztem először, hogy most nem fogok tudni felállni. Itt megjelent anyukám is, készült pár fotó, és most már nem csak, hogy nem bírtam felállni, de a vakuzástól nem is láttam. Viszont boldog voltam, hogy sikerült az, amit elterveztem. Folyamatosan végigfutni, csoszogni a távot, csak a frissítőkön rövidebb időre megállva. A következő pár órát az autó hátuljában kiterülve töltöttem el pihenéssel. Tihanyban aztán Zoli elé gyalogoltam, hogy együtt fussunk be a célba. Nagyszerű érzés volt, életem legjobb versenyén, a legjobb csapattárssal. Ott és akkor az sem érdekelt volna, ha harminc óra alatt érünk célba, mert tudtam, hogy mindent megtettünk, hogy minél jobban szerepeljünk, és hogy számíthattunk egymásra. És ebbe a csapatba bele tartozik Zoli barátnője, Betti is, aki rengeteget segített nekünk végig a verseny alatt. Zoli a végén azt mondta, ha jövőre elindulok egyéniben, akkor kísérni fog biciklivel. Most erre mit mondhattam volna egy olyan embernek, aki a Spartathlonra készül? Elkezdtem készülni…

5 megjegyzés:

  1. Koszi, elvezetes beszamolo, kar hogy neha kicsit ferditesz benne. Rogton az elejen, hogy hol hagytal engem segitseg nelkul?
    Koszoni Betti is hogy megemlitetted!
    Jo volt eggyutt!

    VálaszTörlés
  2. Ismerem én ezt a Tomit?

    Jó kis beszámoló, érdekes így egymás mellett látni a két csapattag élményeit :)

    Hajrá jövőre!

    VálaszTörlés
  3. hamar a Tomi nem valaszol:
    szerintem nem ismered, legalabbis nem tudok rola, vagyis szerintem o nem ismer teged, legalabbis a celban amikor vartunk, es mondtam neki hogy kit varunk, nem mondta hogy ismer.
    Na, ezt jol megmondtam!

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok!

    Elnézést, hogy eddig még nem válaszoltam. Nem, még nem ismerjük egymást, csak Zoli mesélt rólad, és mutatta, hogy ki vagy.
    Remélem jövőre majd találkozunk a Balatonon:-)
    Köszi a biztatást!
    Tamás

    VálaszTörlés
  5. Milyen orom lehet ilyen "fiuk" szuleinek lenni !!

    Gratulalok :)

    VálaszTörlés