Sárvár még mindig

Mostanra sikerült helyretenni a dolgokat úgy érzem, illő lenne leírni is, ha már megígértem. Meg aztán nekem is jó ha meglesz később, hiszen nem kis élményekkel lettem gazdagabb. Nem egyszerű megfogalmazni, főleg hogy nem is tudom mit akarok pontosan leírni. Valószínűleg elég rendszertelen lesz, de írom ahogy a gondolatok jönnek.

Az előzmények megvannak a régebbi postokban, azokból kiderül hogy a felkészülésem nem sikerült igazán. Ehhez hozzájött hogy több mint fél év után mentünk haza erre a versenyre, csütörtökön este, gyakorlatilag másfél nappal a rajt előtt. Ez azért fontos, mert mint kiderült, nem nagyon sikerült fejben ráhangolódni életem eddigi leghosszabb futására, ráadásul a legmonotonabbra is. Tehát csütörtökön este, pénteken egész nap, a család, barátok szépen elterelték a figyelmemet életem egyik legfontosabb eseményéről. Meg az előkészületek, az előre lebeszélt kisbusz kölcsön kérése, ami később jó ötletnek bizonyult, lehetett bele feküdni, szundítani picit. Tehát az előzetes tervekhez képest sokkal később, 4 óra körül indultunk Kecskemétről pénteken, úgy hogy még nem voltunk bevásárolva a versenyre a szükséges élelmiszert, krémet, seb tapaszt.. stb. Így a tészta parti végére érkeztünk csak, ahol elég furcsa volt hogy mindenki ismeri egymást, csak mi nem ismerünk senkit, és ez szó szerint így volt. Mindegy a rajt csomagot ettől függetlenül megkaptam, és holnap majd megismerek mindenkit, gondoltam. Ezután jött még a nem kis feladat, a bevásárlás. Mivel féltem mindennek a hiányától ezért vettünk jó sok dolgot, aminek a feléhez sem nyúltunk a verseny folyamán, de legalább nem is hiányzott nagyon semmi. Egyedül meleg sapkám nem volt, ami később jutott eszembe, és féltem hogy éjjel kelleni fog, de nem éreztem később a hiányát. A bevásárlás után, kb 10 körül irány a szállás, és alvás. Reggel ameddig lehet az ágyban maradni, de azért egy órával a rajt előtt kimentem a terepre, élvezni a hangulatot, és begyűjteni néhány régóta várt, találkozást, összeismerkedést, tisztelet adást, néhány olyan embernek akit hírből régóta ismerek, becsülök, de eddig nem volt alkalmam találkozni velük. Ezt sikerült is megtennem a nagy Bükki Farkassal, és Pék Imrével. A találkozás természetesen nem okozott csalódást, hozták a számukra oly természetes szerénységet, és segitőkészséget. Persze a rajt előtt és végig a verseny folyamán sok új ismerőst szereztem, de egy olyan sem volt köztük aki kicsit is negatív benyomást keltett volna bennem. Különben nekem ez volt a legnagyobb, és legjobb élményem a verseny folyamán.

A rajt pillanata nem viselt meg nagyon, olyan gyorsan történt minden, a rengeteg új élmény, nem engedte hogy nagyon magamba merüljek. A sok példaképnek való ember? vagy félisten társaságában elindultam az úton, amiről nem sok fogalmam volt. Ami elképzelésem volt róla, az sem nagyon fedte a valóságot. Az elején próbáltam társakat keresni, megtudni néhány dolgot, hogy mi is fog itt velünk történni, így gyorsan teltek a körök. Az elején próbáltam 6, 6:30 as köröket menni, úgy számoltam hogy ez a tempó kis pihenéssel jó lesz az 100km-es 12 órához. Ez így is volt maratonig, amikor megtartottam az első pihenőmet ami kb 10 percesre sikeredett. Ezeket egyébként a kör időkből elég szépen vissza tudtam nézni, mármint az állás időket. Tehát a maratonig eltelt bő 4 és fél óra, és a közben számomra szokatlanul felmelegedett idő eléggé kikészített, meg a félelem az éjszakától, ha már most sem bírom eléggé, hogy ezután azt találtam ki hogy 10 körönként megállok kicsit pihenni. Így volt ami motiváljon a 10 körökre. Ezzel még nem is biztos hogy baj lett volna, csak sajnos ezek a kis pihenők eléggé elhúzódtak, mert sajnos azt nem határoztam meg hogy mennyit állok egy alkalommal. Így a néhány 20perc fél órás szünet 100km-ig így összesen kb 2 órás állásidot jelentett, így bár eddig a tempóm nem lassult jelentősen ameddig futottam, de sok állás azt eredményezte hogy13 óra 13 perc alatt tettem meg 100 km-t. Az hogy nem lesz meg 12 óra alatt már lényegesen hamarabb eldőlt, gyakorlatilag a maraton után nemsokkal, és akkor a melegben, teljesen szét is estem fejben, ezután már nem terveztem semmit, vártam a végét. Ennek tulajdonítom azt is hogy nem érdekelt az sem hogy mennyit állok, feladásról szó sem volt, csak éppen tudtam hogy sok időm van még, futhatok eleget, a célom már úgysem lesz meg, gyakorlatilag a verseny első harmadában eldöntöttem hogy nekem ez kudarc lett. Így sajnos csak kényelmesen futogattam, pihengettem vártam a végét. Néha előjött bennem hogy ez nem jól van így, a futásaimkor mindig ezt vártam hogy egész nap futhassak, semmi más dolgom nincs, csak összeesésig futni, megvárni amíg fel birok kelni, és futni tovább. Na ezt az elme állapotot nem találtam, inkább csak rábeszéltem magam arra hogy eléggé fáj a lábam ahhoz hogy megálljak egy kicsit. Persze a lábam tényleg fájt, ez volt az egyetlen problémám, de az is csak úgy természetesen, ahogy gondolom mindenkinek, egy ekkora távnál. A talpam meg a lábfejem, bokám, de éreztem hogy ez nem rendellenes fájdalom, nem sérülés, csak hát így elsőre ennyi betonon futás ezzel jár. De ezt tudtam is előre. Úgy gondolom ha fejben jobban ott vagyok, akkor ezzel lehetett volna lényegesen többet futni. Azonban most már elfogadtam hogy ezt akkor, ott, tapasztalatlanul esélyem sem nagyon volt máshogy lereagálni.

A 100km elérése után engedélyeztem magamnak egy kis fekvést, a kocsiban egy matracon, ami egy rettentő hidegrázásba ment át, alvásról szó sem volt.Kb fél 2 hajnalban. Fél óra múlva a barátnőm, segítőm próbát kirugdosni, hogy gyorsan öltözzek fel és úgy elmúlik, és hogy csináljam azt amiért jöttünk, de amikor megpróbáltam, ő is belátta hogy esélytelen. Mondtam neki hogy csak egy kis idő kell és helyrejövök, a verseny szempontjából már úgy is mindegy, de félt hogy később már nem akarok kimenni. Pedig tudhatta volna hogy a vége előtti kiszállás milyen távol volt tőlem. Így ez a szünetem majdnem 2 órásra sikeredett. Ezután eléggé lelassultam, sokat gyalogoltam, jöttek a 10 percen kívüli körök.

Ja, mindeközben megtörtént velem az egyik legjobban várt esemény, hogy megérkezett, és személyesen is megismerhettem a számomra egyik legnagyobb ultrafutót Lőw Andrist. Aki inkább hasonlított egy rabszolga hajcsárhoz, mint egy frissen megismert jó baráthoz. Ugyanis a szívélyes üdvözlés, és a kis kellemes beszélgetés helyett elkezdte nekem azt bizonygatni hogy mennyivel jobb lenne nekem ha egy kicsit gyorsabban futnék, meg hogy magasabbra emeljem a lábam, meg ilyenek. Tehát személyesen is bizonyította hogy kiváló futó, és kiváló ember. Persze akkor és ott, nem hittem el egy szavát sem, egyik fülemen be, a másikon ki. Ebből meg az látszik hogy én milyen kezdő vagyok.

Megérkezett még a fórumokról jól ismert Lupus, és Csanya is, akik a nem gyenge Mátrabérc terep verseny teljesítése után tiszteltek meg minket. A velük történt személyes találkozás is sokat jelentett nekem, talán kicsit meg is lepődtek rajta. Az is mesteri volt ahogy Lupus kiválasztotta a legcsendesebb sarkot, ahol legtávolabb voltak a szurkolók, és ott buzdította a mezőnyt egész reggel. Kár hogy én ezeket a profeszionális energiabombákat nem tudtam fogadni kellőképpen, de elteszem őket későbbre, ugyanis ezekkel sokat lehet még menni ha már nincs energia. Vagy lehet hogy ezekkel jutottam el igáig is? Nem hiszem, úgy érzem maradt bennem jócskán, csak több tapasztalat kell ahhoz hogy mindent hasznosítani tudjak, és kihozzam a legtöbbet magamból.

Ja, hogy még nem értünk a végére. A futásom már hajnalban, reggelre nem nagyon változott, tartottam a sűrű pihenéssel tarkított (már amikor Andris nem látott, mert volt olyan hogy arra jött, és véget vetett a pihenésemnek, öntött belém egy kis sört, és utamra indított) sétálós körözést.

A végére már a számolgatással is felhagytam, így lehetséges az hogy csak egy bő kör hiányzott a 150km-hez. Ezt kicsit sajnáltam, ha tudtam volna valahol összeszedtem volna. Legfeljebb pár körrel hamarabb csatlakozok a Farkas, Bökönyi Zoli kettőshöz, akikkel elég jó tempót diktálva feltettük a koronát a 24 órára. Velük megtenni az utolsó két kört hmm, tudtam én hogy jó érzés, hiszen ezért is gyorsítottam föl melléjük, de aztán mégis minden várakozásomat felülmúlta az az érzés. Aki élt és mozgott minket ünnepelt, mintha valami hősök lennénk. Jó-jó tudom én hogy engem illetett ott legkevésbé, de úgy éreztem hogy nekem is szól.

Mint már említettem minden ott látott, megismert emberre barátként tekintek, de mégis van egy pár ember akit szeretnék megemlíteni, mert ők kűlönössen nagy hatással voltak rám.

Akikre a legnagyobb tisztelettel nézek, Lőw András, és Bükki Farkas (Egyed János).

Akiről eddig nem sokat tudtam, de végtelenül pozitív, segítőkész, szerény, nem utolsó sorban kiváló futó, Gurdon Évi, szerencsére pár kört sikerült vele futnom, beszélgetnem, nagy megtiszteltetésnek érzem. A már említett Pék Imre, a két fiatal futó akik a számukat megnyerték kiváló teljesítménnyel Böszörményi Edit, és Bene Ármin, rájuk irigykedem, hogy ilyen idősen ezt csinálják. Akivel nem beszéltem, de a futása így is nagy hatással volt rám, Kiss Zsolt. És természetesen a bajnok, aki nagy eredményekkel büszkélkedhet, akit remélhetőleg nem zavartam a verseny elején amikor pár méter erejéig csatlakoztam hozzá, gratulálni a deca bajnokságához, és kicsit megtudni személyiségéből, ő Szőnyi Ferenc.

Ismét megemlítem a Csanya és Lupus párost akik annak a fórumnak az aktív résztvevői amelyik nagyban hozzájárult hogy idáig jutottam.

Biztos van akit kifelejtettem, elnézést érte, lehet hogy még pótolom ha eszembe jut valaki. Persze sokan vannak akiknek a nevét sem tudom, de nagyon kedves élmény volt a találkozás, vagy a biztatásuk.

Akkor ezt itt most befejezem, mert úgy látom hogy lesz ebből még egy post, ami a tapasztalataimat, gondolataimat összegzi. Vagy ez is inkább arról szolt? Mindegy átolvasom, átgondolom, és írom ami kimaradt.

És akkor az a bizonyos utolsó kör: