212 km ÁLOM (Ultrabalaton az én szememmel)

Csütörtök délután érkeztünk Tihanyba, feltenni a torta tetejére a habot, vagy elbukni örökre! Nekem erről szolt az első Ultrabalatonom.

Tehát ott álltam a vizsga előtt, a kedves vendéglátóinknál, aki egyébként sokat segített az eddig vezető utamon, és aki a Legnagyobbak közül való. A felkészülésemre semmiképpen sem mondhatom hogy jól sikerült, egész évben sérülésekkel bajlódtam, a sárvári verseny óta fejlődnöm nem sikerült, és azt tudtam hogy az a teljesítmény ide nem elég. De mégis bíztam magamban. Egészségesnek, belül rettentő erősnek, elszántnak éreztem magam, tudtam hogy ennek elégnek kell lennie.

Jó társaságban, kellemesen telt a verseny előtti másfél nap. Péntek délután sikerült megismerkedni, találkozni néhány újjabb versenytárssal, akik tovább növelték a motivációt! Megérkezett a barátom, edző partnerem, verseny társam, hogy együtt vágjunk neki e nem mindennapi dolognak. Találkoztam Combnyakkal akinek a története, akarat ereje nagyban hozzájárult ahhoz, hogy itt vagyok. Közben megérkeztek a szurkoló barátok is, átvettem a rajtcsomagot, tehát minden adott volt hogy elkezdődjön egy nagy futó ünnep. Nekem azonban nem erről szólt a dolog, nem nagyon bírtam figyelni kifele. Egy dolog foglalkoztatott, szombaton tízkor elindulni, és önerőből visszaérni ugyanide legkésőbb vasárnap este hatra, úgy, hogy közben megkerülöm a Balatont. Mindenáron! Más nem számít!

Így kezdődött: az első hozzászólásom a FUTO bolondok topicba 2008. 06. 11-én, még angolf néven:

sziasztok!
egy ideje mar olvasgatom a forumot, es mar egy kicsit hosszabb ideje futogatok is, es azt hiszem megfertozodtem, legalabis neha eszlelek magamon olyan tuneteket, amelyeket itt rolatok olvasok.az egesz tavaly nyar vegen kezdodott egy felmarathonnal, amit edzetlenul vegigkuzdottem majd 2 ora alatt(jo neha fociztam elotte), es utana azt vettem eszre magamon hogy hianyzik az a szenvedes, amitt ott ereztem.azota meg mar egyenesen elvezet vegigcsinalni, akar hetkoznap egyedul is.(ugyhogy majd egyszer reszkess balaton!)

Igen, ez, és még 2-3 topic az ami elindított az utamon. Vagyis az oda irogató emberek, és azok beszámolói, mutatták meg nekem, hogy az én utam 2 nagy futóverseny felé vezet, amelyek közül az egyik az Ultrabalaton. Ez lebegett a a szemem előtt az utóbbi 3 évben. Persze az elején még elérthetetlennek tűnt, lassan haladtam. 2008 végére lettem igazán eltökélt, 2009-ben kezdtem igazán, napi rendszerességgel, sokat edzeni. 2009 június 13-án futottam az első marathonomat, azóta az UB-ig összesen négyet, három ultratávú versenyt, amelyből egy volt 100km fölött, a Sárvári 24 órás. Eddig összesen kb 4000 km-t futottam, amiből 2160-at 2009-ben, 1400-at az idén. Ennyi az én utam idáig, persze lehet hogy az eltökéltséget, motivációt a futás előtti életemből is merítem.

A verseny előtti éjszaka nyugodtan telt, bírtam aludni. Mivel a frissitőpontokat elég sűrűnek találtam, és Betti is kísért autóval, ezért úgy döntöttem hogy nem viszek magammal vizet, így egy kis övtáskában telefon, és néhány gél amivel nekivágok. A reggel gyorsan eltelt, jó volt látni hogy egyre több az ismerős ilyen eseményekkor nekem is. Érdekes volt amikor egyik barátom megjegyezte hogy milyen sápadtnak, fáradtnak tűnök. Szép előjelek egy 212km-es futóverseny rajtjában. Ott állunk a rajtban, a hangosbemondó folyamatosan mondja be a sztárokat, akiket megtapsolunk.

Én egy pillanatra elgondolkodok, hogy itt vagyok köztük, ugyanazon a versenyen indulok életemben először mint Bogár János. Nagyon meghatódni azonban nincs időm, visszaszámolás, és indulunk. Cimborámmal a mezőny végefelé helyezkedünk, megbeszéljük hogy ha végig utolsóként futva, hat előtt egy perccel beérünk akkor mi nyerünk. Ameddig lehetséges megpróbálunk együtt haladni. Közben azon elmélkedünk hogy az indulok kb fele lehet hogy nem fog beérni. Tudjuk hogy a papírforma azt mutatja hogy mi bőven a feladók között vagyunk, talán az egész mezőnyben a legkevesebb tapasztalattal rendelkezünk, de mégis a teljesítők között kell lennünk. Ennek megfelelően tényleg a mezőny végén haladunk, talán egy-két futó lehet mögöttünk. Az órát figyelve azért örömmel konstatáljuk hogy a szintidő tempójához képest azért gyűjtogetjük az előnyünket, ami azért kellhet később. Sőt 50-60 km után kezdjük utolérni a valamilyen problémával már találkozott sporttársakat. Próbálunk biztatni mindenkit, de ez azért nehéz, tudva, hogy mindenkinek nagyobb a tapasztalata, és tudjuk hogy minket se fognak elkerülni a gondok. Tehát biztatást tudunk adni, tanácsot nehezebben. Azért egyszer kiosztottam egy gyomorpanaszok elleni varázsigét, ami nem azonnal, de az eredményt visszanézve talán hatott. :) A szombati napunk kellemesen telt, amikor valami okunk volt rá, vagy a tűző napsütés, vagy emelkedő, akkor belegyalogoltunk, ok nélkül azonban nem, hogy azért haladjunk is. Ha rutinosabb ismerősökkel kisérőkkel találkoztunk, általában dicsértek, hogy nagyon szépen haladunk, okosan csináljuk. Így is éreztük, beszéltük, hogy milyen jó lenne ha a végén azt mondanák, hogy az a két cimbora milyen okosan végigment együtt.

Ahogy jött az este, és hagytuk el az északi partot, realizálni kellett hogy a lábam már kellőképpen fáj, és hogy milyen sok van még hátra. Ettől a gondolattól jódarabig nem tudtam szabadulni. Talán csak az jelentette az egyetlen vigaszt, hogy futni még birok így is, és ennél jobban már nem nagyon tud fájni. Körülbelül ezekkel a gondolatokkal értünk Fonyódra, ahol várt minket a maszek masszőrünk. Nagyon vártam már, hátha tud kicsit segíteni a lábamon. Itt azonban történt egy váratlan esemény, ameddig engem gyúrtak, addig Tomi (az útitársam) ledőlt egy picit a járdára, és hatalmába kerítette a feladás gondolata. Először azt hittem poénkodik, de miután bebizonyosodott hogy komolyan gondolja, elkezdtem lebeszélni. Azt mondta eljön velem Boglárig, odajönnek a szülei, és ott kiszáll. Az odáig tartó utunk, szűk hat km, majdnem egy óra, abból állt hogy próbáltam rábeszélni hogy folytassa. Lassíthat, aludhat egyet, van vagy másfél óra előnyünk a szintidőhöz képest, de még arra sem volt hajlandó, hogy aludjon egy órát mielőtt dönt, és utána adja fel ha még úgy gondolja. Miután láttam hogy esélytelen a dolog, már véglegesen eldöntötte, elmondtam neki, hogy nem kell szégyenkeznie, ez így is egy nagy eredmény, ez az első 100km feletti futása. Nagy dolog, köszönöm hogy idáig jött velem, segített.

Sajnáltam hogy kiáll, főleg mert úgy gondoltam, hogy nincs rosszabb állapotban mint én, fejben tört meg. Nem volt neki annyira fontos mint nekem.

Boglártól egyedül folytattam az utam. Szerencsére azért sikerült ismerős társakra bukkanni az éjszakában, akikhez lehetett egy kicsit csatlakozni, könnyebben telt így az idő. Szántód környékén azonban egyedül maradtam, itt talált meg az egyetlen nagyobb holtpont. Kezdett világosodni, amikor rádöbbentem hogy nem nagyon haladok. A lábam fáj, kicsit beleuntam az egészbe, nincs mar az ami rávesz a futásra, nem birok haladni. Ki kell találni valamit, mert ez a tempó nem lesz elég, nem fogok időben beérni. Persze a kiszállás fel sem merült, itt még erősebben előjött hogy szintidőn túl is körbemegyek, mindegy hány napig tart. Azért még van más megoldás is. Kiszámoltam hogy az a kb másfél óra előnyöm megvan a szintidőhőz, tehát egy kis alvás belefér. Felhívtam Bettit, hogy a következő ponton keressen nyugodt helyet, készítsen takarót aludni fogok. Kitaláltam hogy alszom egy órát, ha utána tudok futni, akkor minden rendben, beérek időben, ha viszont utána sem megy a futás, akkor egy órát vesztettem, ami nem sokat számít, ha úgysem érek be időben. Bár aludni nem bírtam, úgy fájtak a térdeim, hogy nem bírtam pár percnél tovább egy helyzetben tartani őket, de a kb 45 perc mély kómás állapot azért segített, kizökkentett az állapotomból. Amikor az ébresztő szolt, késlekedés nélkül indultam tovább, semmiképpen sem akartam egy óránál többet állni. Ahogy elindultam, átgondoltam hogy is állok, és arra a megdöbbenésre jutottam hogy bár a végéig elvileg van időm, de a 24 órás pontig nagyon szoros. Az addig hátralevő 24 km-re van kb 3 órám. Ez ott kicsit megijesztett, gondoltam akkor ezt végig kell futni. Nem is volt ezzel semmi baj, most aludtam, reggel van, itt vagyok hogy körbefussam a Balatont, megnyomom addig, és ami marad a 24 órából azt ott pihenéssel töltöm, utána már kicsit nyugodtabb tempó is elég. Így is lett, jól haladtam, Siófokon csak átrohantam. Közben felébredtek a Siófokon megszállt barátaim is, akik csatlakoztak is hozzám pár száz méter erejéig. Szóval jó volt hogy a pihenő után ez a kis ijedtség egy kicsit helyretett. Világosra, a 24 órás pontra bő negyed óra előnnyel érkeztem, azonban a terveknek megfelelően ezt ott fel is használtam pihenésre. Közben megállapítottam hogy új 24 órás csúcsom van, ugye mondtam én hogy az a Sárvári 148km nem egy dicséretes eredmény. Ez a 164 sem sok, de ezzel itt elégedett vagyok. A maradék 50 km már nem tűnt soknak, úgy gondoltam bőven bele kell férnie a hátralevő 8 órába. Ebbe viszont belegondolni borzalmas volt, még nyolc órát pályán tölteni, nagyon rossz lesz. Elindulni minden megállás után egyre nehezebb volt, főleg miután elázott a lábam, és éreztem a vízhólyagokat a lábujjaim tövénél. Tehát az utolsó ötven kilométeren az hajtott, hogy minél előbb beérjek, minél hamarabb vége legyen a szenvedésnek. Rájöttem ugyanis hogy nem a futás fáj főként, hanem a talponlét, aminek annál hamarabb vége, minél gyorsabban haladok. Emlékeim szerint még itt is futottam a nagy részét a távnak, még a nagy zivatar sem bírt kizökkenteni. Persze azért elég nehezen jöttek a frissítőpontok, lehet hogy mégsem haladok túlságosan. Jól esett amikor az Akarattyán megszállt, tegnapi társam Tomi kijött hozzám, és sántikált velem néhány száz métert, közben a keménységemet firtatta. Elmondta hogy nem érzi rossz döntésnek, hogy kiszállt, szerinte nem bírta volna. A lényeg hogy nem bánta meg. Mentem tovább nekem még nincs vége, de egyre közelebb az is.

Azon gondolkodtam közben hogy az utolsó 10km-t megnyomom ahogy bírom, hogy szép vége legyen az egésznek. Így érkeztem a Füredi ponthoz, ahol már tényleg 10-en belül vagyunk. Itt azzal várt Betti, hogy nemrég haladtak itt át Farkas, meg Böki együtt, és sétáltak. Az leirthatatlan amit akkor éreztem. Az a két ember akikhez az eddigi legnagyobb futóélményem kapcsolódik, ugyanis velük tettem meg az utolsó néhány kört Sárváron az első 24 órás versenyemen. Újra velük, itt a Balatonon. Mondtam a Bettinek hogy mindegy hol járnak, és milyen gyorsan futnak, utolérem őket. Úgy indultam a pontról, mintha egy 5 km-es versenynek a rajtjából indultam volna, és kezdődött egy fájdalommentes, felemelő száguldás. Ami nem tartott sokáig, ugyanis néhány száz méter múlva megláttam a két társamat. Fel sem merült bennem hogy othaggyam őket, és próbáljak minél hamarabb beérni, az együtt megtett néhány kilométer, és a közös befutó mindennél többet ér. Főleg két ekkora Hőssel! Ezúton is köszönöm nektek! Így az utolsó pár kilométer kellemes társaságban, beszélgetve, belefutogatva, mégegyszer jól elázva telt. Közben sűrűsödött a tömeg, a már hazafelé tartó futók, szurkolók gratulációit fogadva értünk Tihany határába. Csapatunk itt bővült a társaim elé jött barátokkal, így az utolsó kilométerek nagyobb, jó társaságban teltek. Egyszer azt vettem észre hogy kísérőink leszakadnak, újra hárman maradunk, akkor észleltem hogy a kanyar után itt a cél. Bekanyarodunk, két oldalon a szurkolók oszlopa, tapssal fogadnak, és hárman kéz a kézben, átfutunk a célvonalon. Éppen fél hat előtt. Körbefutottam a Balatont.

A célban a gratulációk, fényképezkedés, érem, szalag átvétele, után sok idő nem maradt az eredményhirdetésig. Bettit megpuszilom, megköszönöm neki hogy teljesítettem, nagyon sokat tett hozzá, megküzdött érte ő is, ő még annyit sem aludt az elmúlt 32 órában mint én. Megkeresem a szállásadónkat, Lőw Andrást akinek ugyancsak sokat köszönhetek, tapasztalatával, tanácsaival sokat segített az elmúlt néhány hónapban, de beszámolói is nagyban hozzájárultak ahhoz hogy itt lehetek. Megölelem, és megköszönöm neki az az elmondhatatlanul sokat amit tőle kaptam.

És a példaképeim társaságában felmegyek én is a színpadra a teljesítők közé. Nem mintha közéjük sorolnám magam, de jó egy kicsit ott lenni velük. Köszönöm mindenkinek!

Néhány fotó